2014. április 21., hétfő

12. rész: Készüljünk a pokolba!

- Menjenek ki!- parancsolt rájuk, hangja lágy, de magabiztos volt. Violet az asszony vállára tette kezét, reszketett., lassú apró lépéssekkel kisétáltak s elhagyták a helyet. Egyre melegebb lett, bőröm égett, viszketett, fájdalmas sikítások tömkelege árasztotta be a szobát, valakik valahol még nálam is jobban szenvednek - gondoltam miközben a hangok egyre reményvesztettebbek, hangosabbak lettek.
                 - Nyugi! Nem történt semmi! – nézett szemembe, kezét zsebre téve percekig bámult, hirtelen a sikítások elhalkultak, hideg, friss levegő járta be szobámat. Nem érdekelt ki van ott, minden jobb lett, ügyet se vettem arra mikor távozik szobámból a férfi,

Napokon, heteken át bejött hozzám, Franknek hívták, sose szólítottam nevén, mióta megmentett a haláltól nem volt olyan nap, hogy ne láttam volna őt s kusza haját, fénylő tekintetét, korához képest tulajdonképpen helyes volt.
Nem volt kedves, néha már-már szarkasztikus hangnemben kaptam válaszokat, de nem akart megölni.  Egyszer kétszer benézett hozzám a sebzett lány tettestársa, de betartotta a 2 méter távolságot, nem erőltette, hogy beszéljünk, megesett, hogy tudomást nem vettem ittlétéről. Violetet azóta se láttam, nem adta fel, tudtam jól, de én se.
Minden napom egyre jobb és jobb lett. Kezdett alattam kialakulni egy biztonságos, szilárd talaj, minél több dolgot tudtam meg magamról s családomról feljegyeztem azonnal, nem engedhettem meg ismét, hogy emlékek és érzelmek nélkül ébredjek.

Egy reggel, mikor a nap halvány sugara utat tört szobámba madarak beszédével társulva, hosszú percekig csak bámultam ki az ablakon, néztem, ahogy a  keskeny fák hajladoznak, gyengéden egymáshoz érnek.  Erőteljes kopogás hallatszódott ajtómon, kisebb hadsereg tolongott előttem és szemembe bámultak. Mire kibogoztam a szálakat, az arcokat nevekkel párosítottam láttam, hogy Frank is helyet foglal a kisebb tömegben. Anya és Becky barátnőm között.
-         Jó reggelt! Hogy vagy? – anya hangja halk, félénk volt. Megakart ölni, mindenki tudja. Miért akar úgy tenni mintha érdekelné hogy létem?
-         -Hayley, hogy vagy? Vízhangként hallatszott újra és újra kérdése fejemben.
-         Na hugi! Nem vagy csendes fajta.
Ashley szavai ismétlődtek fejemben. Nem vagyok csendes fajta? Nem tudom milyen vagyok, hogy kellene viselkednem.      
Valamit mondanom kell, de rettegek tőlük. Egy rossz szó s képesek megölni. Vagy nem?
-         Jól, köszönöm szépen. Suttogtam riadtan, de mondatom végét rajtam kívül talán senki nem hallhatta. A falat kezdtem bámulni, az árnyékok sötét színe beterítette azt, az egész szoba sötétségbe borult.
-         Ezt örömmel hallom – mosolyodott el a doktor. – Tudod beszéltünk arról, hogy ez nem az otthonod, itt az ideje, hogy haza menj és megismerd a családod.
 Az otthoni légkör talán hamarabb eszedbe juttatja a múltbeli emlékeidet.
Haza? Én? Nem akartam elhinni szavait, összezárna azokkal akiket nem ismerek? Gyilkoson kezére adna? Szám néma maradt, testem elhagyta az erő.
-         Hát nem szuper? – Apa hangja nyers mégis ölelő volt. Szemei végig engem figyeltek,
nem felejtem el hangját mikor veszekedtek anyuval. Ő nem fog bántani
-         De. – feleltem s halvány mosolyt erőltettem arcomra.
-         Szeretnék még beszélni a lányukkal mielőtt elmennek, ha Ő is szeretne. – jelentette ki Frank nagy vigyorral.
Még jó,  hogy szeretnék! Bólintottam, próbáltam nyugodt lenni, de tudtam karjaikba fog lökni, akármit teszek.
-         Jó. - A hölgy végig simította vállam majd a tömeggel együtt távozott,



-         Meglepődtél, igaz?
-         Kicsit. – válaszoltam, de mindketten tudtuk, sokkal jobban meglepődtem mint bárki ennek az épületnek falai között valaha.
-         Rendben leszel?  Nézett rám szúrós szemmel, kezeit karba fonta majd leült mellém.
-         Aha. Nem! Nem leszek, félek. Tudnak rólam mindent de én semmit se róluk.
-         Furcsa lesz, de megszokod. Ha bármi eszedbe jut, azonnal szólj a szüleidnek. Ha baj van keress fel engem, vagy Violetet ha gondolod.
Ez a név, láttam magam előtt, ahogy az ablak felé próbál vezetni, hátralök, beakar gyógyszerezni. Miért keresném pont őt ha baj van?
-         És kapsz pár gyógyszert, amit itt is szedtél. Tartsd be az adagokat! Még látjuk egymást. – folytatta, majd felállt kinyitotta az ajtót és beengedte a kisebb csapatot.
-         Mehetünk? – halk kérdésére mindenki Ashley felé fordult
-         Összepakolunk és igen –vágta rá valaki a tömegből
Miközben én a doktort bámultam körém álltak, szekrényemben nyúlkáltak, majd elővették könyvem.
-         Ezt honnét szerezted? –csattan fel anya, szemeit rám mereszti kezében a naplóval hadonászik s válaszra vár.
-         Én… én kaptam. – nem tudtam mi a helyes válasz, miért baj ha nálam van? Az enyém, azt hiszem, ez van beleírva. .
-         Legalább nem unatkoztál itt – szólalt meg Becky, szemei csillogtak, karjai ágyam végén pihentek, haja összekötve hátára simult, kiállása sokkal erőteljesebb volt, mint legutóbb.
Arcom magától mosolyra húzódott, félelem nélkül helyeseltem.
-         Nem hagytuk unatkozni. Vagy van valami kivetni valója? Ha gondolja felhozom a panaszkönyvet – csattant fel nevetve Frank és Becky mellé állva bámult körbe.
Nem értettem mi vicces, milyen fényt vetne erre a helyre, ha tényleg beleírnám, kétszer  megpróbáltak megölni, de nem unatkoztam.’ ?! Nem tudtam hirtelen miért nem tegezett, kezei nem találták helyüket, zsebéből az ágyra majd háta mögé vándoroltak.
-         Ó, arra biztos nincs szükség! Vágott közbe anya.  – Köszönünk mindent doktorúr!
Semmit nem válaszolt, ajkai szétnyíltak, a választ keresték, de semmi. Mély levegőt vett és az irodájába invitálta szüleimet miután itt végeztünk.

Nem sok holmival rendelkeztem, hamar összekészültünk, furcsa volt kisétálni onnan. Minden sarkon tekintetek százai figyeltek, egy hibára vártak, de nem kaphatták meg. Próbáltam lépést tartani velük, ám nehezen. Becky lassított, gyengéden átölelt majd a többiek után kiáltott. Hangja bejárta az egész folyosót, ölelése tartotta remegő testem.
-         Menjetek, addig leülünk valahova míg végeztek. – ezzel meg is fordultunk. Egy hófehér, csempével borított végtelennek tűnő folyósón találtuk magunk, szinte üres volt, minden lépés vízhangzott a távolban.
-         Ülj le ide, vagy eljössz mosdóba? – keze a távolba mutatott.
-         Nem, köszi. Megvárlak. Nem akarok elmenni, sehova.
-         Oké, de maradj itt! – alig mondta ki, már sarkon fordult s elindult. Haja egyikválláról másikra repült, kiegyenesedve lépkedett egyre távolabb kerültünk egymástól, bement egy ajtón, én pedig egyedül maradtam.
-         Azért kereshettél volna. – szólt valaki a távolból, ismertem. Rettegtem e hangtól, mégis fogaim összeszorítva, levegőt visszafojtva kezeimet leengedtem magam mellé s lassan megfordultam. Felesleges volt, ott állt falnak dőlve figyelt.
   -         Miért? - nem tudtam mit kellenék mondani, egyedül vagyok, de Becky mindjárt jön. Tudtam, nem bánthat. Bár inkább csak a remény volt mi ezt suttogta, nem az agyam.
   -         Valamit még nem rendeztünk, nem gondolod?
Hangja kimért, érdes volt, szemei beragyogták az egész teret, törékeny teste nem szorult már a fal segítségére. Előbbre lépett, közvetlenül mellém.
 Mit nem rendeztünk? Fogalmazódott meg bennem újra s újra a kérdés, mindig ugyanazt kaptam válaszul. A megölésem.
   -         Hát, mit? - Suttogtam félve. Nem mertem vakító szemeibe nézni, lassan préseltem ki a levegőt fogaim között.
   -         Mondtam, sok mindent nem tudsz még. Segítek rájönni. – elkapta csuklóm, majd kiabálni kezdett. – Ők tették veled! Az összes heget, minden seb miattuk van!
Szavai égettek, szorítása marta bőröm. Nem értettem miért mondja ezeket, azok a sebek az erdőben lettek rajtam. Mit mondjak? Mérges, bármit megtehet velem. Ugyanakkor a félelem nem győzhet le. Nagy levegőt vettem, kezem elrántottam, meglepődöttségnek nyomát se mutatta.  
-         Nem ők voltak, a gallyak, a kövek. A lábam is tele vannak ilyenekkel.
-         Ahogy említettem, nem tudsz mindent.-   Ne mindig abban bízz kinek hangja simogatja füled. Néha az emberek egy démonnál is alattomosabbak, csak azért, hogy nekik jó legyen. A lelkeddel nézz, ne a szemeiddel!
-         Mi? Ne a szemeimmel? Milyen démon?
A mondatok amiket mondott újra indultak fejemben, soha véget nem érő szöveggé alakultak.  Azt képzeli mindent elhiszek? Amnéziás vagyok, de nem idióta, lehet akármennyire profi pszichológus, nem ver át.
    -    Azok amik akkor támadnak ha boldog vagy, ha minden egész az életben. Lelked legapróbb részéből képesek kiszívni a reményt, s még sorolhatnám.
  Kiszívni? A reményt?
- Hayley! Ne légy ostoba, minden rajtad áll. Nem máson! – Üvöltötte fülembe, teste megfeszülve rángatózott előttem.
Hol lehet már Becky? Nem fog bántani, de ki tudja. Nem lehet benne bízni.  
-         Szükséged lenne egy pszichológusra! – böktem oda neki, először kuncogtam, majd szemem lesütve a földre pillantottam. Léptekre lettem figyelmes, hirtelen felpattantam. Hátat fordítva Violetnek elindultam a lány irányába. Megkönnyebbülve rákiáltottam.
-         Becky! Hol voltál? Nem fogod elhinni miket mondott. – Mutattam hátam mögé. Átpillantott vállam felett s értetlenül bámult szemeimbe.
    - Ki Hayley?