10. rész: A múlt szava

Minden sötét, egy kicsiny kis lámpa próbálja bevilágítani az egész szobát, lassan körbe nézek, rájövök ez nem az a hely ahol eddig pihentem. Kisebb, nincsenek székek. Sokkal hidegebb van és rémisztő csend. Most először érzem azt, hogy nem fáj semmim, szédülök, de élek. Élek! Még nem bántott, nem járt itt.  Nem tudom eldönteni, hogy álmodtam-e az egészet, vagy tényleg megtörtént. Majdnem megfojtottam, egy hajszálon múlt az, hogy megöljem s mégis él, él és az életemet akarja.

Hosszú percekig csak ültem magam bámulva, a történteken gondolkozva, csuklóimon két piros folt volt. Biztos a férfi szorítása, nyugtáztam magamban a dolgot, lassan körbenéztem, a lámpa gyenge fénye már nem bántotta szemem. Csak ekkor vettem észre egy könyvet mi a mellettem lévő éjjeli szekrényen hevert, papír fecnik sokasága próbált belőle kimenekülni. Nem emlékeztem arra, hogy ez itt lett volna akkor is mikor felébredtem, de itt kellette lennie. Testem megfeszítve fordultam oldalra s nyúltam a naplóért. Vigyáztam, nehogy bármi is kiessen belőle, végig simítottam, nem tudtam mi áll benn, de féltem tőle. Ahogy kinyitottam meglepődve néztem az első oldalon lévő firkálásokat, „Ne nyisd ki!” „Titkos!” „Szállj ki a fejemből!”. Elbizonytalanodtam, ha titkok áradatát találom benne, vajon képes leszek azok súlyával élni? Élni?! Miért tűnik olyan értelmét vesztettnek ez a szó? Kínzó gondolataim ellenére tovább lapoztam, „HAYLEY VILÁGA „nézett velem szembe a felirat, de hiszen ez.. ez az enyém! Kihozhatta be? Az a kedves hölgy lehetett, esetleg az a lány ki nyakamba ugrott, bár tudnám a nevüket. A másik oldalon egy idézet árválkodott, egyszerű mégis elgondolkodtató, ami a következő volt: „Az írás a skizofrénia társadalmilag elfogadott formája”. Nem tudtam, nem értettem ez mit jelenthet, de túlságosan hajtott a kíváncsiság, ahhoz, hogy ezen töprengjek.

A következő oldalak tele voltak versekkel, érdekesen megfogalmazott néhol hibás versekkel, némelyikből több fájdalmat lehetett érezni, mintha valakit szemünk előtt kínoznak meg s akasztanak fel. Sötétebbek az éjszakánál mégis valami megfogott bennük. Talán az, hogy az enyémek? Nem tökéletesek, viszont a múltamból valók. Abból, ami már nincs, pontosabban a fejemben nincs. Az összes pillanat mit a múlt megismerése nélkül töltök, felesleges.

Mire minden oldalt, minden apró papírdarabot átolvastam a felkelőnap beragyogta a szobát s ártalmatlanná tette azt. Pár oldal híján tele volt a könyv, az utolsó mit beleírtam volt talán az mi semmilyen mégis örök, unalmas, de ritka volt. Újra s újra faltam szavaimat, de semmi konkrét, semmi lényegre törő nem hagyta el tollam.

„Nem fáj már mi rég
nem parázs, már ég
szem mely sötétben élt
fénnyel újra remél.

Feléledve lépked
törött üveg melyben örökre élhet,
járása sebzett lélek
önmaga egy élettelen élet.

Test mely a sírból lépett
mit senki fia féltett
halvány csók ajkára
nem lel többet álmára.”

Hirtelen lépteket hallottam mik egyre közelebb és közelebb kerültek hozzám. A lány lesz az, tudja, hogy felkeltem és bántani fog. Majdnem megöltem, ha nem állítanak meg.. kezeim közt leli halálát. Ahogy ott állt, nekem hátat fordítva s valamit keresett az asztalán nekem.. Nekem? Nekem! Ő hozta a könyvet, nem más volt, hanem Ő.. Kétségbeesés fogott el, egyre jobban tartottam tőle s az újabb találkozástól. A naplót ledobtam gyors a szekrényre, remegve a takaró alá bújtam alvást szimulálva.

A lépések közelebb értek hozzám, a hátam mögött voltak s nem tehettem semmit, mozdulatlanul feküdtem mikor csend lett. Majd egy kéz csúszott nyakamra.

„– Megdöglesz!” kiáltott fülembe..

9. rész: Harc ellene s ellenem.

Minél erősebben szorítottam a karfát annál közelebb jött, a levegő ismételten kevesebb volt mint amire szükségem lett volna abban a szobában. A mögöttem ácsorgó nővér kiviharzott majd bezárta maga után az ajtót, minden oly hideg s mozdulatlanná dermedt.

Kiment, egyedül vagyok. Megint bántani akar, de legutóbb se ölt meg, pedig megtehette volna.  Gondolatok ezrei rohantak át pillanatok alatt fejemben, ám hirtelen megtörte valami a feszültséget keltő csendet.

         - Szia! Violet Banks! –nyújtotta a kezét, de az enyém megdermedve a karfán csücsült. Mi történt vele? Miért lett ilyen? Hirtelen bevillant egy kép, egy kép arról mikor még szemeiben tűz égett, testét hegek fedték be s az, hogy szemembe nézett miután a földre lökött. Vajon mit tett miután kiszabadította kezeim közül az üveg darabkát mivel megakartam gyilkolni. Ez a szó, hányingert kelt bennem, nem vagyok egy vérengző fenevad, de véget akart vetni az életemnek, bár tudnám miért nem tette. Vagy itt akarja? Képes lenne rá? Itt nem nyithatnak ránk, nem jöhet be senki, talán nem is hallanak. Elfeledve magamat, gondolataimba temetkezve észre se vettem, hogy szemeim könnyben úsznak, testem teljes egészében remegett, Ő pedig szánakozva nézett rám.

         - Nehéz most, igaz? – hangja simogató volt. Rémisztő, bármire kész tekintete eltűnt, szeme csillogott, mint az éj háborítatlan tengere, magabiztos volt, de gyengéd. Emlékeztetnem kellett magam, hogy megakart fosztani az életemtől. Nem mertem megmozdulni, szemem végig az övén tartottam s közben elvesztem bennük.

         - Ne büntess a némaságoddal, Hayley. Igaz, nem vagy tisztában azzal ki vagyok, de ismerlek már egy ideje. Engedd had segítsünk, nem oldhatom meg helyetted, de..- kezeivel végig simított a lábaimon, majd folytatta -  képzelj el egy lépcsőt minek a legalján vagyunk, csak akkor léphetsz feljebb ha megfejtesz egy kérdést, én nem mondhatom meg a választ, viszont rávezethetlek. Tudsz követni? – kérdezte mosolyogva, kezét levette combomról majd kiegyenesedve íróasztalához sietett. Megakart ölni, nem bízok benne. Valami varázslat rejlik szemeiben, gyengédség, erő, bátorság, elszántság mégis megnyugvás tükröződött bennük. Ezt akkor miért nem láttam? Nem tudok elmenekülni, ha akarok akkor sem, mire felállok és elindulok utánam ered, megtalál, ismer, ismerik. Végig tekintettem rajt, tökéletesnek tűnt. Könnyedebbnek mint az első hópehely télen, a dereka, a csípője, a combjai mind olyan ártatlannak festettek, egyenesen törékenyek. Zöld felsője teste minden egyes pontját oly pontosan követte, mintha az Isteni parancs lenne. Percekig csak bámultam, ő mintsem sejtve ott állt nekem háttal. Fejem megrázva térítettem magam vissza a rideg valóságba, nem tudtam mi történt, miért bódított el egy ilyen törékeny mégis erős nő látványa. Nem tudtam, de nem is volt időm ezen elmélkedni.

Minden erőmet összeszedtem, felnyomtam magam s lábamra helyeztem teljes súlyomat, meglepően gyengébb volt a fájdalom mint amire számítottam. Muszáj,most vagy soha. Rosszabb nem lehet! Próbáltam bíztatni magam. Lassan és remegve, de mögé lépdeltem.         - Mindjárt mutatok valamit, ha megtalál- de nem volt ideje folytatni. Kezem a nyakára tapadt, először gyengéden markolásztam, majd szorítani kezdtem. Puha, gyenge ujjai próbálták őt szabadítani, sikertelenül.

         -Hayley.. Hay ne. – hangja egyre erőtlenebb s kétségbeesettebb lett. Könnycsepp hullott karomra, hallottam ahogy szenved. Az Én ujjaim azok mik kínozzák, nem adnak neki elég levegőt az élethez, de sokat a halálhoz. Jól cselekszem, ezt kell tennem, de miért fáj mégis? Miért az én mellkasom nehéz s ég? Felemészti valami, megmarkolja, végez vele.

Kezek rángatják vállamat, egyre erősebben kezdem fojtogatni. Nem tehetik tönkre, ezek után biztos megbosszulja ha életben marad, Erős érintések feszegetik ujjaimat Violet nyakáról levegőt adva ezzel neki. Az egyik férfi a tőlünk nem messze lévő kanapéra lök, miután sikerült nekik mindent elrontani. Kezeim összefogja és leszorítja őket, nem tudom mi fog történni, de vesztettem. Bántani fog, őt miért mentik meg? Rajtam senki nem segített, pedig hangom messzebbre hallatszott mint az Ő fuldokló kiáltásai.  Egy fiatal hölgy jajveszékelve kérdezi tőle mi történt és jól van-e. Egymásra nézünk, látom azt az ijedséget s meglepettséget szemeiben, mint amit nekem okozott. Egyszerű sminkje elfolyt, haja kócossá vált, nyaka piros lett szemei pedig könnytengerben úsztak. Magabiztos akart maradni, de ahogy ott állt s köhögött világossá vált, épp oly sebezhető mint bármely lélek ezen a Földön. Kezeit összefonja, majd közelebb jön. Biztosra veszem, hogy megsebez, tenyér fog csattani arcomon, de nem. Elrántom fejem, viszont kézfeje így is megtalálja, óvatosan s remegve simogatni kezdte arcom.

         - Mindjárt kapsz egy nyugtatót, alszol és miután kipihented magad megmagyarázhatod ezt.- suttogta fülembe.

Tiltakoztam, fejem forgatni, testem dobálni kezdtem. Ha elalszok és egyedül maradok végez velem, vagy ezzel. Valahogy végez és akkor végem, vége mindennek. Vége.A férfi szorítása azonban túl erősnek bizonyult, kezem teljesen elszorította, észre se vettem, de valaki bokámat fogta. Hirtelen, a semmiből előtűnve. Magas, ősz hajú orvos fogta karom, fejét rázva egy tűt próbált belém nyomni. Sikítani kezdtem, levegőért kapkodva sírtam, de egy óvatlan pillanatban a gyógyszer bennem volt. 

Éreztem ahogy szétárad testemben s legyőz, elfogadtam, vége. Lehunytam szemeimet..

8. rész : Egyedül s elárulva

Bénító fájdalom lüktetett fejemben, mikor ráébredtem mi is volt pár perccel ezelőtt, testem remegni kezdett, nem voltam elég erős. Erős ahhoz, hogy kinyissam  a szemem és szembe nézzek a valósággal, azzal ami ott vár engem. Vár és legszívesebben megölne. Ám kiabálásra lettem figyelmes, szinte a fülem mellett zajlott. De hogy nem vettem eddig észre?

-         El kell neki mondanunk!

-         Nem teszem újra tönkre! – kiáltotta egy vékony, felismerhető női hang.

-         Értsd már meg, a tudatlanság fogja őt megölni!- kiáltott rá egy magabiztos férfihang.

Kinyitottam szemeim nem törődve azzal vajon mi, vagy ki vár rám. Legnagyobb meglepetésemre az a nő tekintett velem szembe kinek ölelése megnyugvást tudott adni nem olyan rég.

-         Kicsim!- borult a nyakamba sírva – Mi történt? –remegő kezeivel végig simította arcom.

Majd belépett az kinek hangja előbb beterítette a szobát.

-         Felkeltél? Hogy vagy? – nézett rám, de egy halvány mosolyt véltem felfedezni szája sarkában.

A nő elengedett majd hátra lépett és miközben kezei elhagytak oldalra pillantottam. Minden eszembe jutott, az ablak, a lány. Az üvegszilánkok melyek úgy hevertek a földön, mint az érintetlen hó mostanra már eltűntek, s ürességet hagytak maguk után.  Nem tudtam ki volt ő és , hogy jutott be, de féltem. Szavai vízhangoztak fejemben, testem remegni kezdett, rájöttem bármikor visszajöhet, egyre kevesebb levegő volt a szobában. A körülöttem levők rám meresztették szemeiket és nyugtatni próbáltak.

     - Semmi baj! Nem történt semmi! – mondta és rémült tekintettel mélyen szemeimbe bámult.

Hirtelen azon kaptam magam, hogy könnyeimtől semmit nem látok, a dolgok elhomályosodtak, pont úgy mint az emlékeim. Nem bízhatok bennük, megakarnak ölni! Először azt hittem csak a sebzett lány gondolatai ezek, de félálomban meggyőződtem arról, hogy igaza volt. Felakartam ülni és elmenekülni, ám ekkor a férfi visszalökött. Minél jobban szabadulni próbáltam kezei közül szorítása annál erősebb lett.

Sírtam, remegtem. Feladtam és elfeküdtem. Nem adom magam ilyen könnyen, eltűnök innen!

Ám hirtelen egy idős, ősz hajú nő jelent meg tolószéket tolva maga előtt.

       - Gyere, valaki beszélni szeretne veled. – Hangja ijesztő és parancsoló volt.

Egyetlen hangot se mertem kiadni magamból, fejemet rázva a takaró alá bújtam. Lábaimat felhúztam, de a bekkünk keletkezett fájdalomtól ordítani tudtam volna. A takarón keresztül simogatást éreztem fejemen.

       - Kincsem, ne félj. Menj! – szólt szipogva a hölgy.

Lehúztam magamról a takarót és felálltam, tudtam, hogy nem sikerülhet de a szék nélkül akartam elindulni, ám lábaim összecsuklottak, ha a férfi nem kap el a földre zuhanok. Bele tett a kerekesszékbe mi lassan elindult. 

Nem törődtem azzal hányszor fordulunk el s azzal végképp nem, hogy merre, folyton csak a lány arca s szavai jártak a fejemben.

       - Mindjárt jövök- szólt s azzal bement az előttünk álló ajtón.
Körbe néztem és az ajtón lévő táblát kezdtem el kibetűzni.
’ Pszichológiai Vizsgáló. Violet Banks. ’ Mire tovább olvashattam volna az ajtó kinyílt, az idős hölgy kijött és betolt a szobába. Az ajtón túl olyan látvány fogatott mire nem számítottam, viszonylag sötét szoba, egy kanapé, egy teljesen átlagos asztal, de a mögötte levő személy már kevésbé. A sebzett lány ült ott, de sebei eltűntek, haja koránt sem volt oly kócos mint nemrégiben, szemei engem bámultak. A kocsi karfáját kezdtem el szorítani és próbáltam felállni, elmenekülni…