17. rész: Az áruló !/?

-         Nyugi! Hallod?! Állj le! – kiabált anyu.

Szökj meg. Megfogsz halni. Szökj! Kezei a vállamra vándoroltak, habozás nélkül rángatni kezdett. A világ megfordult velem, nem volt erőm állni, pislogni vagy akár megszólalni. Valaki lekapcsolt a villanyt és kezek tapadtak rám, nem tudtam szemeimet nyitva tartani. Kérem. Engedjenek el! Mit tettem? Élni akarok! A mondatok újra indultak fejemben, de csak gondolatok maradtak.  Nem lettek hangokká, nem hallhatták őket meg, nem engedtek el. A lépcsőhöz értünk mikor lábammal megpróbáltam kitámasztani magam és megállni, de kevés voltam. Az összes hang elmosódott, végtelenek és idegesítők voltak. Letettek és valaki továbbra is a karom szorította, hosszú percekig éreztem magamon érintését, összeszedve minden erőmet kinyitottam szemem. Apa. Az álmosság és a gyengeség kezdett úrrá lenni rajtam, nem aludhatok, bármit tehetnek.

-         Engedjel, ne! Ne bántsatok! Élni akarok, ne tedd. Ments meg. – fogalmam se volt róla mely szavakat sikerült értelmesen kiejtenem, egyáltalán préseltem ki hangokat a számon? De Ő lehet  az egyetlen aki segíthetett, az Ő szemei sugározták mindazt ami megmenthet.

-         Mit akarsz? Mondd el. Hahó?! – szabad tenyerével arcomra csapott többször.

Ajkai kiszáradtak, álmosan bámult rám, haja elvolt feküdve. Nem tudtam megszólalni. Nem fogok aludni. Viszont minden gondolatom és erőfeszítésem ellenére szemeim lecsukódtak és álomba zuhantam. 

-         Hayley? 10 óra, fel kéne kelni. – A hang, annyira ismerős volt. Kinyitottam a szemem, a puha takaró nyakig ellepett, még aludni akarok. A reggeli napfény átszűrődött a függönyön és megvilágosított mindent.

-         Jól vagy? – A hangirányába fordultam. Anya. És hirtelen eszembe jutott minden ami az éjjel történt.   Élek? Én élek! Mi volt ez? Megakartak öletni és itt vagyok.

-         Hayley. – fejét lehajtotta majd a takarót lerántva rólam folytatta - Beszéltem Dr. Wrigthtal. Frank.  Ő fog megmenteni.

-         És? – Percek kellettek mire sikerült ezt az egy szócskát kiejtenem.  Ugye beszélhetek vele?

-         Be kell hozzá mennünk.

-         Mikor? – Az öröm ellenére próbáltam nyugodt maradni.

-         Ma. Szóval öltözz!

-         Hol vannak a ruháim?

Kérdően nézett rám, majd mint aki megvilágosodott bólintott és az egyik szekrényajtajához sietett.

-         Itt, de nincs valami jó idő. Vegyél pulcsit! Pont az érdekli, hogy megfázok?

-         Oké.

-         Mi történt? Felhívott anyukád éjjel, hogy rosszul vagy. – Frank tekintete elérte bensőm minden zugát, félelmetesen rideg volt. Nem tudtam eldönteni, a papírokat vagy engem bámul-e. Megakartak ölni, semmiség.

-         Lassan félórája itt vagy, de 2 mondatnál többet nem mondtál. Soha nem fog semmi se megváltozni, ha csak nem beszélsz. Mindannyian segíteni akarunk. Persze mindannyian. Ő talán. Mindenhova néztem, de a szemeibe nem. A függönyt, az asztalon heverő könyveket, az összes kis hibát a falon, a szoba minden négyzetcentiméterét kielemeztem, csak ne kelljen beszélnem.

-         Jó, figyelj. Akkor behívom a szüleidet és Ők elárulják, részletesen. Ki mész addig vagy szeretnél idebent maradni? – Mondatai ismét arra emlékeztettek akivel mindennap beszéltem, magabiztos és tudja, hogy kell az emberre hatni.  

-         Ne küldjön vissza. – nem néztem rá, a közöttünk álló asztalra bámultam, kezemen a bőrt csipkedve próbáltam könnyeimet visszatartani. Két választásom van, elmondok mindent Franknek és Ő nem küld vissza és életben maradok. Vagy elmondom neki, Ő rákérdez tőlük, magukkal visznek és megölnek. De nem tudom tovább titkolni, elbuktam.

-         Miért ne? – Szavai visszarángattak, de soha se voltam igazán jelen a beszélgetésünkön. Soha nem ment egyszerre gondolkozni és elmondani neki ezeket. Volt egy téma amiről beszéltünk és egy másik ami bennem zajlott. Akárhányszor Violetet hozta fel és azt, hogy megpróbáltam fojtani. Nem értette, de az én szavam egy csapat felnőtt ellen mit ér?

Döntened kell, kockáztass.

-         Bántanak. – Félve súgtam neki, de hallotta. A gyomrom összeszorult miközben Ő folyamatosan nézett, éreztem. Segíteni fog.

   -          Mi? – mintha nem értette volna meg szavaimat. Felhúzott szemöldökökkel bámult.

   -         Megakarnak ölni. – suttogtam még halkabban. Tegnap is.

   -         Kik? – feljebb csúszott foteljében és az előtte álló lapokat vizslatta át, elkezdett írni, de abbahagyta.

Nem tudtam neki válaszolni, nem mertem. Ha beszél velük, biztos végem.

   -         Ha elmondod segítünk. Ígérem. – A falon lévő órára pillantott majd folytatta – Beszélek velük. – biccentett fejével a mellettem álló ajtóra. Mit fog nekik mondani? Azt mondta minden közöttünk marad.

Felállt és kiküldött. Ahogy a tekintem találkozott anyuéval, rettegtem. Az ajtóval szemben lévő műanyag székek mindegyike hideg volt. Mintha nem is ültek volna rajt. Lábaimat a szék alá dugtam karjaimat összefonva testem elé tartottam. Violetre gondoltam és az éjjelre, jó órát akart nekem szerezni, de azzal, hogy? És miért nem ölt meg? Pármásodpercig nem rettegtem tőle, épp ellenkezőleg. Nem akartam, hogy valaha megszakadjon az a pillanat.

-         Emelje meg a gyógyszeradagját! – az ajtón átszűrődve anya szavai magabiztosak és céltudatosak voltak. Franket alig lehetett hallani.

-         Semmire nem megyünk így! Kérem, még a katatón állapotai is jobbak voltak ennél. Mik?

Frank hangja meglepően bizonytalan és hangos lett. Fél.

-         Erősebb mint önök azt hinnék. Hagyják itt, rendben? Mégis segít. Nem kell velük lennem.  Ezután viszont csak Dr. Wright szavai hallatszódtak ki, mindenki így hívta, én képtelen voltam rá. Nincs szüksége egy céltudatos, erős és rideg embernek olyan névre ami előre bemutatja milyen is Ő igazából. Nem kell elmennem, vége ennek az egész szarságnak. Nekik is.

-         Megoldjuk, otthon ez nehéz. Elmondjuk neki a miérteket, többet nem fog kérdezni. Gyógyszerekkel, itt. Sokkal könnyebb.

Értem beszél vagy ellenem? Felkínálja, hogy megöl? Mindenki ezt akarja? Mit tettem? Átvert. Nem érdekelt a többi hang ami a szobából áradt ki, előre nyújtottam lábaimat, lassan körmeimet beléjük mélyesztettem és karmolgatni kezdtem magam. Ez idő alatt se figyeltem arra mi történik odabent. Ez a fájdalom jobb bárminél mint ami történni fog velem. El kell tűnnöm. Hova? Mindenki ismer, tudják ki vagyok, de én senkit se. De itt nem maradhatok. Felálltam majd megigazítottam ruháimat, elakartam indulni, fogalmam se volt arról merre. Merre jöttünk be? Annyira elvoltam foglalva a tegnap történtekkel, csak sodródtam az árral. Senkire és semmire nem figyeltem. Vajon mit tesznek ha észreveszik? Sietnem kell. 

Elindultam, vég nélküli volt az összes folyosó. Helyet kerestem kezeimnek, gyűlöltem ha csak úgy lógnak a levegőben. Minden lépésem egy kopogás kísérte aminek a cipőm volt a forrása. Az összes szem rám tapadt, többször azaz érzésem támadt mindenki ismer, tudják, hogy épp megszökök a gyilkosok elől. Viszont amíg senki nem állított meg, nem féltem. Tőlük nem.Elértem a folyosó végére és zsákutcába futottam. Takarítószertár. Nem igaz! Amit feleszméltem és rájöttem mekkora hibát követtem el, rohanni kezdtem a másik irányba.

Végképp nem tudom hol vagyok. Ahogy elfordultam az egyik saroknál Ashley és Violet állt az ajtóban annyira belefolytak a beszélgetésbe észre sem vettek, s pármásodpercnyi ácsorgás után megfordultam és elsiettem onnan. Láttam magam előtt Violetet, abban a törékeny kicsi testben, hogy lehet ennyi gonoszság? Annyira gyengéd mégis erőteljes  minden érintése. Aznap már sokadszor az elmúlt éjszaka jutott eszembe. Gondolkozás közben kiértem a szabadba, hatalmas betonfalak mindenfele, eget érő dombok a messzeségben.

-         Hayley? – Ez a hang, de hisz Ő meghalt, megölték!  Becky?

Lassan megfordultam, lábaim földbe gyökereztek. 

16.rész : A múzsa csókja

Felültem és az ablakot bámultam. A sötétbe burkolózott világ elrettentő, felfedezetlen és láthatatlan. Mi van ha? – ám gondolataimat megszakította egy újabb hangos sikoly. Becky! Él!  Kinéztem, ám semmit nem láttam, orrom az ablakhoz ért, kezeimmel a vékony üvegbe kapaszkodtam. Hol vagy? A furcsa csend nem sokáig tartott, sorozatok kopogás hallatszódott faajtómon. Na vajon melyikőjük az? Szemem az ablakon tartva vártam, de senki nem lépett be rajt. Újabb kopogás.

-   Igen? – semmi válasz. Semmi sikoly. Csend. Felálltam, közben többször is az ablakra néztem. Hol az a hülye kapcsoló? Nehezen, de megleltem a falon. Kezem végig csúszott az ajtón, megakadt a kilincsben. Nem értettem miért nem jött be senki, de mikor lenyomtam azt, majd kinyitottam és szemeibe néztem ez érdekelt legkevésbé.

-   Bejöhetek? – simogató hangja bejárta a szobát. Nem akartam ránézni, gyomrom összeszorult, térdeim gyors remegésbe kezdtek. Mit akar?

-   Igen. – nem mondhattam neki nemet, nem tudtam. A félelem ellenére készen álltam mindenre, pofonra, halálra. Bármire.

-   Köszi.

Leült az ágyamra és engem bámult, kellett pár másodperc ahhoz, hogy tudjam mit akar. Kinéztem még egyszer a folyosóra mielőtt lehuppantam mellé, teljes sötétségben ült. Hosszú csendek s mindegyikben engem bámult.

-         Mit szeretne? Segíthetek?  – bukott ki belőlem. Meglepődött, vajon azért mert megszólaltam vagy mivel tegezni kezdtem?

Úgy ültem ott mint egy kisgyermek a gonosz osztálytársa előtt mikor a tanár elhagyja a termet. Szemtől szemben,  bántó és bántalmazott. Haja lófarokban összefogva a nyakára omlott, karjai az ölében pihentek. Lila spagetti pántos ruhája térde alá ért, ám most felcsúszott felfedve lábait.

-         Szerintem Te pontosan tudod. – lesütötte szemeit, majd kezét combomra tette és lassan végig simította.

Megölni. A felismerés, egy baltához hasonlóan hasított belém.  Becsaptam magam is mikor azt éreztem készem állok a halálra. Egyáltalán nem, mindenki ezt akarja, de én nem.

-         Violet.. Kérlek ne. – A legmegalázóbb dolgot tettem. Könyörögni kezdtem egy gyilkosnak.

-         Hayley. – hangja elcsuklott, vékony teste összerezzent mikor megpróbáltam felállni. Elkapta karom, hanyatt lökött az ágyon. Leszorítva tartotta kezeim, dobálni kezdtem magam. Szabadulnom kell.

-         A rohadt életbe állj már meg! – hangos kiáltásának pár pillanat erejéig örültem. Talán meghallja valaki és segít. Vagy nem fog. Persze, hogy nem fog, ezt akarják! Az idő alatt míg a szabadulásra gondoltam, Ő még inkább meggátolta azt. Lábaival az enyémeket szorította össze, kezei leszorítottak, orrunk szinte összeért. Levegőt visszafojtva vártam. – Csukd be a szemed! – erőteljes suttogásába beleremegett testem, engedelmeskedtem neki. Hát akkor ennyi, jön a nagy sötétség és soha többet semmi. Nem akarok meghalni!

Éreztem ahogy óvatosan előredönti párcentire fejét, de ez is épp elég volt ahhoz, hogy ajkaink lágyan összeérjenek. Mi történik itt?! Haja mellkasomra csúszott lábai erősebben kezdtek szorítani, a gyengéd érintés vad csókolózásba csapott át, párpillanat erejéig teljesen megfeledkeztem a külvilágról, arról, hogy Akarom én ezt? Ő egy lány.  Nem figyeltem, de kezeim elengedte így szabaddá téve övéit, végig simította hasam. A másodperc törtrészéig vágytam arra, hogy feljebb csúsztassa tenyerét, de egy helyben időzött tovább. Hayley, mit művelsz?! Hagyjátok abba! De hiába tudtam mi lenne erkölcsileg helyes a vágy és a halálfélelmem felülírt mindent. Violet hirtelen nadrágomba vándorolt, keze a lábam közti csipkét érintette. Nem! Hayley, nem! Elrántottam kezét, fejem elfordítottam majd felültem.

többször megakart ölni, most pedig az éjszaka közepén faljuk egymás száját, a szomszéd szobában pedig a halálom várják.

-         Mi van?

-         Mi van? Te kérdezed? Hisz megakartál nem rég és ah! – üvöltöttem és lelöktem a földre.

Eszembe jutott Becky, megölték és Ő is benne volt.

-         Szerezni akartam egy jó órát neked mielőtt megdöglesz, de neked már semmi nem jó!

Megdöglesz. Újra ezek a szavak járták át minden gondolatom, nem akarom. Mielőtt megfoghatta volna bármimet is az ajtóirányába indultam, meg kell szöknöm.  Megragadtam a kilincset és rohanni kezdtem le a lépcsőn majd a bejárati ajtóhoz. Zárva.

-       -  Istenem! – tört ki belőlem. Elakartam bújni, de hirtelen felkapcsolódott a villany, anya lépett elő, felém közeledett.

-         Hayley? Mi van? – tekintete tükrözte mindazt amit Violet megakart tenni. Vége.

Karjaiba zárt, nem tudtam szabadulni, túl erős volt. Láttam ahogy Ashley és apa közeledett felénk, Violet pedig fent állt a szobám ajtajában fejét csóválta és mosolyogott. Egy utolsó erős kiáltás hagyta el számat.

15. rész : Otthon édes gyilkosokkal.

-         Mi? Ne mondj már hülyeségeket! – emelte fel hangját.

-         Hülyeség? Tényleg? Mi másért akarnátok… - nem sikerült befejeznem a mondatom, hangom elcsuklott, térdeim remegtek. Undorító egy szó, mégis igaz.

Megláttam magam a konyhaszekrény üveges részében, szemeim égtek mégis könnyekbe burkolóztak, ajkaim kiszáradva néma szavakat nyögtek, hajam a lökdösődésbe teljesen összekócolódott. Ott álltam villával nekifeszülve a saját anyámnak, mit is képzeltem? Egy villa? Ez a tökéletes segédeszköz ahhoz, hogy kinyírjam?

-         Tedd le és mond már el mi ez az egész! – suttogta lassan, türelmesen mégis parancsolóan. Megszorította karomat mire automatikusan erősebben fogtam, felszisszent.

-         Mi a szart csinálsz?? – kiáltott majd megragadta vállam Ashley. Anya megkönnyebbülve lépett oldalra mikor karom lefeszítette róla s hátam mögött csuklóimat összefogva tartott a konyha közepén. Teljesen védtelen voltam, bőröm égett, vállaim szúrásszerű fájdalommal jelezték; ez nem a legjobb helyzet. Megcsináltad Hayley.

-         Normális vagy?? – Üvöltött Ashley. karom lejjebb húzta, a fájdalom egyre erősebb lett,  csak a félelem volt ennél elviselhetetlenebb.

-         Mire volt ez jó? – Tette jobb vállamra anya a kezét, simogatni kezdett majd letörölte könnyeimet.  Csak megakartalak ölni, ez nem nagy ügy.

Én, nem akartam. Félek. Ne bántsatok!  Észre se vettem, de egyetlen szó se hagyta el szám. Némán álltam ott.

-         Engedd el!

-         Mi? Majdnem megölt! – Ismételten rántott egyet rajtam, szorítása erősödött, hangja viszont egyre bizonytalanabbá vált.

-         De nem tette. – vágott vissza.

A nap már lefelé húzott, lassan a rózsaszín felhők helyett az éj koronázatlan hercegei léptek elő, félelmet keltve mindenkiben.

-         Violet meg mondta, hogy ez lesz! – amint kieresztette ezt a mondatot száján az én rabságomnak is vége szakadt.

Violet?

-         Fogd be!! – anyu hangja hirtelen más lett, anélkül, hogy rám nézett volna, folytatta – Te pedig, irány a szobádba! 

Nem tudtam levenni róla a szemem, a tekintete. Elszánt volt, az asztalra támaszkodva csak nővéremre meredt, mintha nem is én tettem volna valamit.

-         Süket vagy? Húzzál fel! – undorodik. Ez az egyetlen szó mi leírja Ashley hanglejtését.

Gyengének, erőtlennek és kiszolgáltatottnak éreztem magam. Hol van apa? Elindultam felfele a lépcsőn, minden második fokon megpihentem, a korlátnak támaszkodva hallottam hangjukat, de mikor rosszul léptem és lábfejem beverve feljajdultam, abbahagyták. Semmi olyan. amit eddig ne tudtam volna.

„Violet megmondta” „Képes a gyilkosságra” „Nem kellett volna idehozni, bent egyszerűbb lett volna.”  Hangjuk újra és újra elmondta ezeket a szavakat fejemben miközben az ágyba zuhantam. Ajtóm csukva volt, nem akartam mást hallani. Annyira fájt mindenem. A levegővétel gondot okozott, a hangok Mi történik itt? Gondolataimba temetkeztem, elkezdtem egy képzeletbeli listát írni arról amit nem tudok. Rengeteg minden volt.

egyre hangosabbak lettek, rengeteg volt belőlük. Minden madár egyszerre zendített rá idegesítő esti énekére, az összes kutya épp abban a pillanatban látott esélyt arra, hogy rögtönzött koncertet adjanak.

1. Miért gyűlöl anya?
2. Miért akar Violet megölni?
3. Miért undorodik tőlem Ashely?
4. Hol van apa?
5. Merre van a múltam?
6. Mi történhetett Beckyvel?
7. Miért kellett Őt megölni?
8. Miért beszéltek azok a fák?
9. Hogy, hogy nem emlékszem arra mikor bejöttem először?
10.  Mit mondott meg Violet?
11.  Mi lett volna bent egyszerűbb?

Kérdéseim feléhez nem értem mikor egy ismerős, ám  ma este még nem hallott hang töltötte be a házat. Apa. Felugrottam az ágyról, a kilincsért nyúltam és elindultam lefele a lépcsőn, Ő volt az egyetlen aki megvédhetett. Párlépés választott el a konyhától, a falnak támaszkodva megálltam és hallgattam őket.

-         Merre van?

-         Fent a szobájában.

-         És tetszik neki? Hogy van?

-         Jól. – anya hangja elakadt, majd hadarni kezdett. – Kész a vacsi is, nem eszel? Van hozzá saláta is.

-         De. Ja és itt vannak a gyógyszerei. Bár ez elég sok.

-         Ezt, hogy érted?

Lejjebb léptem pár fokot, már csak 2 lépés választott el tőlük. Nekidőltem a falnak, túl halkan beszélnek.

-         Nézd; Rivotrill, Seroquel, Prozac és havonta egy injekció. Mind ez nagy mennyiségben.

-         Ha használ neki, akkor miért ne? Frank csak tudja.

-         Használ? Basszus előbb rontott neked, majdnem megölt! – Ekkor hallottam Ashley hangját először mióta apu hazaért.

-         Mi? Mit csinált?

-         Semmit, csak felfújja.

-         Kapj már az eszedhez anya! Csak jobban bekattant!

-         De mit csinált?– apa újra csak ezt hajtogatta.

Megakartam…

-         Neki esett a drága hercegnő egy villával a torkának. Úgy szedtem le róla, nem láttad a szemeit, képes lett volna.

-         És jól vagy?? Mégis csak jobb lett volna otthagyni, megmondtam!

Már Ő is? Kezdett elszállni minden erőm, az éhség, a fáradtság és a rettegés mind közrejátszott ebben.
Hátam nekifeszítve a falnak lecsúsztam, felsőm felgyűrődött. Nem tudtam felállni, égett mindenem.

-         Holnap beszélünk bent valakivel, nem fogom hagyni, hogy ez folytatódjon. Az elején meg kellett volna tennünk.

Nem! Nem megyek vissza Violet mellé.
 Nem kell semmit tenni. Beckyre gondoltam, soha többé nem érezhetem újra karját vállamon, szemei nem csillannak meg a napfényben. Meghalt. Megölték. Már egyáltalán nem érdekelt miről beszélnek, egyedül maradtam. Válaszok nélkül. Csak saját magam hallottam, ám egy hang közeledett. Felnyomtam magam, a korlátot szorítottam, viszont nem sikerült elindulnom.

-         Felviszem a gyógyszere – tekintetünk találkozott, az övében harag, míg enyémben ijedtség tükröződött. – Mit csinálsz itt?

-         Én csak. – feljebb léptem egy fokot – Elnézést.

-         Hayley..

-         Apa?

Mit akar?

-         Itt vannak a gyógyszereid és egy pohár víz. Nem kell valami kaja? – csak a poharat bámulta, ott állt az a nagy ember, akiben bíztam. Bíztam, de ő is tudja mit akarnak.

Gyomrom egész este korgott, mégse akartam odamenni és enni. Velük. Elvettem tőle először a bogyókat, majd a vizet.

-         Nem köszönöm, asszem alszok. – Továbbra se nézett rám, kezeit zsebre vágta és elfordult.

Minden erőmet összeszedve elindultam felfele a lépcsőn ami végtelennek és csúszósnak tűnt. Mindkét kezem tele volt, a korlátot pár ujjammal támasztéknak használva haladtam felfele. Mikor lehuppantam az ágyra elgondolkoztam azon, bevegyem-e őket. Szerintünk tönkre tesznek mindent. Viszont arra emlékeztem mit mondott Frank, ha valaha rendbe akarom tudni magam, mindig vegyem be őket. Szükségem volt az emlékeimre, így hát bekapkodtam az összeset. 

Nem telt bele félóra és elálmosodtam, szemhéjaim elnehezedtek, nehézkesen bírtam fent lenni. Jó, hogy már lezuhanyoztam. Féltem elaludni, még sebezhetőbbé válni. Lassan viszont elnyomott az álom, alig pislantottam fel, a takarót magamra húztam, mikor egy kétségbeesett kiáltás hallatszódott be kintről.

14. rész : Furcsaságok tárháza

-         Készítek valami vacsit , Hayley te eszel?

-         Hát valamit, azt hiszem, de előbb elfekszem. Hulla vagyok.  – hadartam, majd válaszukat meg sem várva beültem a szobámba. Az én szobám.

Be kellett vallanom magamnak, nem tudom mi történt.A kocsiban ültünk, Becky kinyitotta az ajtót, a cuccaimat kivettem, de azután? Itt voltam. Mintha egy eltorzult álomban élnénk.  Hogy jutottam el idáig?  Próbáltam gondolataimat másik helyre terelni, feltérképeztem a szoba minden négyzetcentiméterét. A falnak támasztott tükröt, a csillárról lelógó hangjegyeket, az álomfogót amit mozgatott a levegő. Felültem az ágyra és körbe tekintettem, minden olyan szép volt, mégis távoli. Az ablakból tökéletes kilátás nyílt egy hatalmas erdőre ahonnan madarak százai repültek hirtelen ki. Zöldbe öltözött mezők, nap felé nyújtózó fák, amik között megannyi állat lehetett. Pár pillangó lágy, nyári táncot lejtett ablakom előtt. Az egész mesébe illett, de valami hiányzott. Nem a könyvek, se nem a plüssállatok vagy a hófehér függöny ami szinte padlóig ért és egy hófedte tájba illett. Ezek mind megvoltak. A polcon álló könyvekre pillantottam, mind régi, unalmas és meggyötört volt. Ilyeneket olvastam?

-         Azok nem a tieid. – A semmiből jövő hang hallatára összerezzentem.

Megperdültem, meglepetésemre Ashley állt ott, lazán az ajtónak támaszkodva a földet rugdalta

-        –     Csak áthoztuk, hátha olvasni támad kedved. Bár kétlem, hogy az első világháborúról vagy a rég elfeledett írókról akarnál, de hát ki tudja.

-        – Nos, én is kétlem. Azt hiszem. - Fogalmam se volt mit válaszoljak neki, szemmel láthatóan nem kedvel. De miért?

-         –  Bár, talán odabent egy okos tojást faragtak belőled. – nevetett fel, közben sarkon fordult és elindult le a lépcsőn.

-       –   Mi? – szóltam utána,bár már nem hallotta, vagy nem akarta, igazából válasza nem érdekelt, rettenetesen fájdalmat éreztem fejemben.

Leültem az ágyra, majd cipőmet levetve elfeküdtem. Ügyeltem arra, hogy ne gyűrjem össze az ágyruhát, ne piszkoljak össze semmit.  Mi lesz most? Mit fogok tenni? Egyedül vagyok. Beckyn kívül senki másban nem bízhatok. Talán Frank.  Felpattantam az ágyról, lerohantam a lépcsőn majd kiabálni kezdtem.

-         Becky? Hol vagy? Becky?? – könny szökött szemembe, nem tudtam merre induljak, bárhol lehetett az óriási házban. Mikor beszéltem vele legutóbb? Nem törődve azzal, hogy zokniban, de kirohantam a ház elé.

-         Itt vagy? Hahó!? – kiáltottam. És csak ekkor vettem észre, egyetlen szomszédunk sincs. Egy kilométeren belül nem volt senki és semmi, de Beckynek itt kellett lennie.

Elakartam indulni, de nem lett volna értelme, semmit nem ismerek. Lehet a házban van. Visszasiettem és lehuppantam a nappaliban álló bőrkanapéra. Kellemesen süllyedt alattam le, szemem kezemmel leszorítva, fogaim csikorgatva gondolkoztam, a bejárati ajtóra pillantottam ami sebesen vágódott ki.

-         Anya elintéztem Beckyt. – miközben beszélt felakasztotta táskáját a nappali túloldalán lévő fogasra majd könnyedén a konyhába sietett, mintha láthatatlan lettem volna.

(Ashley)

Elintézte? Mi az, hogy elintézte? Nem volt erőm utána szólni, szám kinyitottam, de néma maradt. Minden megállt egy pillanatra köröttem, bántotta. A nővérem, miért? Magam előtt láttam, ahogy barátnőm a földre rogyva könyörög neki. Nem tehette meg! Miért bántaná? Semmi oka, de akkor miért mondta azt, hogy elintézte?

-         Kész a kaja. – mormogta Ashley.

-         Várj!

-         Mi van?

-         Mit tettél Beckyvel?  - ordítottam rá.

-         Ugyan, szabad egy légynek ilyen hangvitelben beszélnie? – nevetett majd mellém ült. Légy. Pók. Violet!  Továbbra se néztem rá, nem láthatta könnyeimet, ám Ő megragadt arcom s maga felé fordította.

-         Kicsi Hayley- mosolygott - a legjobb barátnőd halott. – suttogta fülembe.  Szavait hallván hányinger fogott el, halott. A szoba velem együtt forogni kezdett, pár pillanat erejéig minden sötétbe borult, ez a pár másodperc épp elég volt ahhoz, hogy Ashley meglépjen mellőlem. Ott feküdve, rájöttem. Egyedül vagyok.  Keseredettségemet felváltotta a gyűlölet, ökölbe szorított kézzel elindultam a konyha fele ahol csak anya ácsorgott. 3 személyre volt terítve. Nem négyen vagyunk?

-         Ülj le. Mindjárt kész, hívott közelebb.

Újra testvérem szavai zúgtak fejemben.  „Anya elintéztem Beckyt.” „ A legjobb barátnőd halott.” Mekkora idióta vagyok! Ashley nem magától tette, kérésre.

Eszembe jutott mikor anya Violet kezébe akart lökni, miért gyűlöl? Mit tettem?

Violet!  Minden szál Ő hozzávezetett, állandóan, rá kellett jönnöm. Engem akarnak. Bármikor elkaphatnak.

-         Szótlan vagy, baj van? – szemei csillogtak, ártatlan próbált maradni. Ahogy ott járkált, kezében egy késsel, félelmet keltett bennem. A választ kerestem, annyi mindenre. Miért akar bántani? Miért kellett megölni Beckyt? Hogy jön mindenhez Violet? Miért nem tudom mi történt velem? Sem ma miután hazajöttünk. Sem arra, hogy keveredtem az erdőbe. Túl sokáig gondolkoztam, feltűnően gondolataimba temetkezhettem, ugyanis mindent lerakott kezéből és mellém állt. Ott ültem, teljesen védtelenül.

-         Mi a gond? Alig beszélsz velem, mintha tettem volna..

Mielőtt befejezhette volna mondatát valami sistergés hallatszott.

-         A leves basszus! – riadt fel, párat lépett, elzárta majd a tűzhelyet kezdte bámulni.

Fogalmam se volt arról mit teszek. A harag és a félelem együtt hatalmas erőket képes belőlünk kifejteni, ez nálam se volt másképp. Megragadtam a hozzám legközelebb eső tárgyat, anya háta mögé rohantam és nyakához szorítottam. Csak akkor láttam, hogy az egy villa. Hát, már mindegy. Ez is jobb mint egy kanál. Meglepődött, légzése szapora lett, hangja leereszkedett, kezeivel a pult szélét markolta.

-         Mit művelsz? – kérdezte, meglepően lassan, és nyugodtan. Elengedte a pultot, az alkaromat kezdte simogatni.

-          Mi a francokat hittél? Hogy netalántán hagyom magam? Végülis, mennyivel egyszerűbb lenne, ha megölném magam, nem nektek kéne szenvedni még ezzel is. Ugye? – Ekkor már ordítottam fülébe. 

13. rész : A pokolba vezető út

Violet tényleg nem volt ott, a végtelen folyosó teljesen kiürült. Eltűnt valamelyik ajtó mögött.

-         Hayley?

Választ kerestem, mi van ha hall? Közel kell lennie, elbújt.

-         Mi?

-         Ki mondott mit? –Becky láthatóan tudni akarta mi történt, viszont én nem tudtam, hogy kezdjek bele.

-         Lényegtelen, elnéztem.

-         Elnézted azt, hogy valaki mondott valamit?

-         Igen, volt egy bácsi. Igen egy bácsi. Aki..
Aki ide várt és tőlem kérdezte van-e bent valaki.

-         Ezért kiáltottál rám több méterről? Egy öreg fickó miatt? –értetlenség tükröződött szemében, ujjaival az ajtóra mutatott, majd szája mosolyra húzódott. Mosolyog.

Viszont én egy ijedt vigyornál többet nem tudtam válaszul adni, láttam, ahogy anya befordul a sarkon nagy léptekkel, Narancssárga pólója fekete nadrágjával kitűnt a korház egyhangú légteréből. Egyre közelebb ért, egy sötét táskával az oldalán, amit tavalykapott apától, mennyire örült neki. Semmilyen alkalom nem volt, megtetszett neki Ő pedig megvette. Pár aranycsat díszítette, az amúgy igen egyszínű kiegészítőt, de ez tette annyira különlegessé.

Lélegzetem megakadt, a pislogást is abbahagytam. Emlékszem.

-         Mehetünk? - Hirtelen anya termett előttünk.

-         Igen , persze – suttogta Becky, de hangjuk egyre halkabb lett, a gondolataim pedig hangosabbak.

Emlékszem. Próbáltam másra is gondolni, szülinapok, karácsony, iskola, de semmi, egy régi táskán kívül semmi nem jut eszembe.  Örömmel töltött el, hogy bármi is előkerült, de kevés volt. Egy kéz haladt el szemeim előtt, fel majd le szelte át a levegőt ezzel visszarántva engem közéjük.

-         Jössz?

Bólintottam. Nem szívesen.

Elindultunk, a pokolba. 

 Könnyeimet visszafogva néztem ahogy, mindenegyes lámpánál ahol perceket álltunk emberek százai vonultak át az úton. Emlékekkel a fejükben. Végre esélyt éreztem arra, hogy talán hamarosan minden eszembe jut. Gyűlölöm a reményt. Márpedig mindenporcikám ez járta át. Bárki aki szerint a remény éltet, egyszerűen, javíthatatlanul és  megmagyarázhatatlanul buta. Úgy éreztem magam, mint egy légy akit egy közönséges kaszáspók is felfalhat. Mint Violet.

-         És mesélj valamit. – törte meg apa a csendet.

-         Nem tudok mit.

-         Gondolom, kérdéseid vannak. – fordult hátra anya, pontosabban csak akart, a biztonsági öv és az ülés nem engedte.

Nem, még véletlenül sincsenek. Hiszen miért is lennének?

-         Egy.. kettő..

-         Tedd fel amelyik eszedbe jut.

Na szép volt Hayley!  Most aztán mit kérdezel, hogy miért akart megölni vagy, hogy miért van itt ilyen ázott kutyaszag?

-         Ha egy kaszáspók kinéz magának egy legyet, az többet nem szabadul? –  Magam is meglepődtem, és miután kimondtam viccesnek tűnt, de fogalmuk sem volt arról mennyire életszerű számomra a kérdésem.

-         ŐŐŐŐŐŐ, nem egészen erre a kérdésre számítottam.

Én se, hidd el, én se.

- Nem tudom, amelyik nem repül a hálójába azt, talán nem. – folytatta anya.

-         Igazából, - emelte fel Ashley a fejét – Nem esznek elő állatot.

A megkönnyebbülés melengető fuvallata járt át, mintha ez bármit is változtatna a helyzetemen.

Kérdően néztem nővéremre, nem gondoltam volna, hogy zenehallgatás közben bármit is hall, az meg végképp nem, hogy ezzel az egy ártalmatlannak tűnő kérdésemmel mennyi minden indul el körülöttem.  Átnézve Becky felett mélyen szemeimbe bámult

– Eleven rovarokat nem szoktak enni. Huh.  - Habár , apró éjjeli pilléket, valóban megrohannak és kegyetlenül meggyilkolnak. Sőt élő legyeket is elfognak, ha az a légy, tegyük fel elvesztett valami fontosat, ami nélkül nem önmaga, például a szárnyait

Hogy mi? Szavai fejemben kavarogtak, ki akartak onnan jutni, de az egész egy hatalmas labirintussá alakulva kínzott. Annyira olyan volt, mintha értette volna a hasonlatom.

.Az égen rózsaszínfelhők gyülekeztek, minden ragyogott, a hatalmas fák egymást érve nyújtóztak a lemenő nap felé, minek sugarai aranyló csíkokat festettek fel az útra, könyökömmel a lehúzott ablakra támaszkodtam és csak bámultam a messziségbe. Mi lesz most? 

Az előző hatalmas csend véget ért. 

-         Megjöttünk! - Ölelt meg Becky, átnyúlva felettem kinyitotta a kocsi ajtaját, túl hamar, túl gyorsan. Nem akartam kiszállni. Még nem.

12. rész: Készüljünk a pokolba!

- Menjenek ki!- parancsolt rájuk, hangja lágy, de magabiztos volt. Violet az asszony vállára tette kezét, reszketett., lassú apró lépéssekkel kisétáltak s elhagyták a helyet. Egyre melegebb lett, bőröm égett, viszketett, fájdalmas sikítások tömkelege árasztotta be a szobát, valakik valahol még nálam is jobban szenvednek - gondoltam miközben a hangok egyre reményvesztettebbek, hangosabbak lettek.

                 - Nyugi! Nem történt semmi! – nézett szemembe, kezét zsebre téve percekig bámult, hirtelen a sikítások elhalkultak, hideg, friss levegő járta be szobámat. Nem érdekelt ki van ott, minden jobb lett, ügyet se vettem arra mikor távozik szobámból a férfi,

Napokon, heteken át bejött hozzám, Franknek hívták, sose szólítottam nevén, mióta megmentett a haláltól nem volt olyan nap, hogy ne láttam volna őt s kusza haját, fénylő tekintetét, korához képest tulajdonképpen helyes volt.

Nem volt kedves, néha már-már szarkasztikus hangnemben kaptam válaszokat, de nem akart megölni.  Egyszer kétszer benézett hozzám a sebzett lány tettestársa, de betartotta a 2 méter távolságot, nem erőltette, hogy beszéljünk, megesett, hogy tudomást nem vettem ittlétéről. Violetet azóta se láttam, nem adta fel, tudtam jól, de én se.

Minden napom egyre jobb és jobb lett. Kezdett alattam kialakulni egy biztonságos, szilárd talaj, minél több dolgot tudtam meg magamról s családomról feljegyeztem azonnal, nem engedhettem meg ismét, hogy emlékek és érzelmek nélkül ébredjek.

Egy reggel, mikor a nap halvány sugara utat tört szobámba madarak beszédével társulva, hosszú percekig csak bámultam ki az ablakon, néztem, ahogy a  keskeny fák hajladoznak, gyengéden egymáshoz érnek.  Erőteljes kopogás hallatszódott ajtómon, kisebb hadsereg tolongott előttem és szemembe bámultak. Mire kibogoztam a szálakat, az arcokat nevekkel párosítottam láttam, hogy Frank is helyet foglal a kisebb tömegben. Anya és Becky barátnőm között.

-         Jó reggelt! Hogy vagy? – anya hangja halk, félénk volt. Megakart ölni, mindenki tudja. Miért akar úgy tenni mintha érdekelné hogy létem?

-         -Hayley, hogy vagy? Vízhangként hallatszott újra és újra kérdése fejemben.

-         Na hugi! Nem vagy csendes fajta.

Ashley szavai ismétlődtek fejemben. Nem vagyok csendes fajta? Nem tudom milyen vagyok, hogy kellene viselkednem.      

Valamit mondanom kell, de rettegek tőlük. Egy rossz szó s képesek megölni. Vagy nem?

-         Jól, köszönöm szépen. Suttogtam riadtan, de mondatom végét rajtam kívül talán senki nem hallhatta. A falat kezdtem bámulni, az árnyékok sötét színe beterítette azt, az egész szoba sötétségbe borult.

-         Ezt örömmel hallom – mosolyodott el a doktor. – Tudod beszéltünk arról, hogy ez nem az otthonod, itt az ideje, hogy haza menj és megismerd a családod.

 Az otthoni légkör talán hamarabb eszedbe juttatja a múltbeli emlékeidet.

Haza? Én? Nem akartam elhinni szavait, összezárna azokkal akiket nem ismerek? Gyilkoson kezére adna? Szám néma maradt, testem elhagyta az erő.

-         Hát nem szuper? – Apa hangja nyers mégis ölelő volt. Szemei végig engem figyeltek,
nem felejtem el hangját mikor veszekedtek anyuval. Ő nem fog bántani

-         De. – feleltem s halvány mosolyt erőltettem arcomra.

-         Szeretnék még beszélni a lányukkal mielőtt elmennek, ha Ő is szeretne. – jelentette ki Frank nagy vigyorral.

Még jó,  hogy szeretnék! Bólintottam, próbáltam nyugodt lenni, de tudtam karjaikba fog lökni, akármit teszek.

-         Jó. - A hölgy végig simította vállam majd a tömeggel együtt távozott,

-         Meglepődtél, igaz?

-         Kicsit. – válaszoltam, de mindketten tudtuk, sokkal jobban meglepődtem mint bárki ennek az épületnek falai között valaha.

-         Rendben leszel?  Nézett rám szúrós szemmel, kezeit karba fonta majd leült mellém.

-         Aha. Nem! Nem leszek, félek. Tudnak rólam mindent de én semmit se róluk.

-         Furcsa lesz, de megszokod. Ha bármi eszedbe jut, azonnal szólj a szüleidnek. Ha baj van keress fel engem, vagy Violetet ha gondolod.

Ez a név, láttam magam előtt, ahogy az ablak felé próbál vezetni, hátralök, beakar gyógyszerezni. Miért keresném pont őt ha baj van?

-         És kapsz pár gyógyszert, amit itt is szedtél. Tartsd be az adagokat! Még látjuk egymást. – folytatta, majd felállt kinyitotta az ajtót és beengedte a kisebb csapatot.

-         Mehetünk? – halk kérdésére mindenki Ashley felé fordult

-         Összepakolunk és igen –vágta rá valaki a tömegből

Miközben én a doktort bámultam körém álltak, szekrényemben nyúlkáltak, majd elővették könyvem.

-         Ezt honnét szerezted? –csattan fel anya, szemeit rám mereszti kezében a naplóval hadonászik s válaszra vár.

-         Én… én kaptam. – nem tudtam mi a helyes válasz, miért baj ha nálam van? Az enyém, azt hiszem, ez van beleírva. .

-         Legalább nem unatkoztál itt – szólalt meg Becky, szemei csillogtak, karjai ágyam végén pihentek, haja összekötve hátára simult, kiállása sokkal erőteljesebb volt, mint legutóbb.

Arcom magától mosolyra húzódott, félelem nélkül helyeseltem.

-         Nem hagytuk unatkozni. Vagy van valami kivetni valója? Ha gondolja felhozom a panaszkönyvet – csattant fel nevetve Frank és Becky mellé állva bámult körbe.

Nem értettem mi vicces, milyen fényt vetne erre a helyre, ha tényleg beleírnám, kétszer  megpróbáltak megölni, de nem unatkoztam.’ ?! Nem tudtam hirtelen miért nem tegezett, kezei nem találták helyüket, zsebéből az ágyra majd háta mögé vándoroltak.

-         Ó, arra biztos nincs szükség! Vágott közbe anya.  – Köszönünk mindent doktorúr!

Semmit nem válaszolt, ajkai szétnyíltak, a választ keresték, de semmi. Mély levegőt vett és az irodájába invitálta szüleimet miután itt végeztünk.

Nem sok holmival rendelkeztem, hamar összekészültünk, furcsa volt kisétálni onnan. Minden sarkon tekintetek százai figyeltek, egy hibára vártak, de nem kaphatták meg. Próbáltam lépést tartani velük, ám nehezen. Becky lassított, gyengéden átölelt majd a többiek után kiáltott. Hangja bejárta az egész folyosót, ölelése tartotta remegő testem.

-         Menjetek, addig leülünk valahova míg végeztek. – ezzel meg is fordultunk. Egy hófehér, csempével borított végtelennek tűnő folyósón találtuk magunk, szinte üres volt, minden lépés vízhangzott a távolban.

-         Ülj le ide, vagy eljössz mosdóba? – keze a távolba mutatott.

-         Nem, köszi. Megvárlak. Nem akarok elmenni, sehova.

-         Oké, de maradj itt! – alig mondta ki, már sarkon fordult s elindult. Haja egyikválláról másikra repült, kiegyenesedve lépkedett egyre távolabb kerültünk egymástól, bement egy ajtón, én pedig egyedül maradtam.

-         Azért kereshettél volna. – szólt valaki a távolból, ismertem. Rettegtem e hangtól, mégis fogaim összeszorítva, levegőt visszafojtva kezeimet leengedtem magam mellé s lassan megfordultam. Felesleges volt, ott állt falnak dőlve figyelt.

   -         Miért? - nem tudtam mit kellenék mondani, egyedül vagyok, de Becky mindjárt jön. Tudtam, nem bánthat. Bár inkább csak a remény volt mi ezt suttogta, nem az agyam.

   -         Valamit még nem rendeztünk, nem gondolod?

Hangja kimért, érdes volt, szemei beragyogták az egész teret, törékeny teste nem szorult már a fal segítségére. Előbbre lépett, közvetlenül mellém.

 Mit nem rendeztünk? Fogalmazódott meg bennem újra s újra a kérdés, mindig ugyanazt kaptam válaszul. A megölésem.

   -         Hát, mit? - Suttogtam félve. Nem mertem vakító szemeibe nézni, lassan préseltem ki a levegőt fogaim között.

   -         Mondtam, sok mindent nem tudsz még. Segítek rájönni. – elkapta csuklóm, majd kiabálni kezdett. – Ők tették veled! Az összes heget, minden seb miattuk van!

Szavai égettek, szorítása marta bőröm. Nem értettem miért mondja ezeket, azok a sebek az erdőben lettek rajtam. Mit mondjak? Mérges, bármit megtehet velem. Ugyanakkor a félelem nem győzhet le. Nagy levegőt vettem, kezem elrántottam, meglepődöttségnek nyomát se mutatta.  

-         Nem ők voltak, a gallyak, a kövek. A lábam is tele vannak ilyenekkel.

-         Ahogy említettem, nem tudsz mindent.-   Ne mindig abban bízz kinek hangja simogatja füled. Néha az emberek egy démonnál is alattomosabbak, csak azért, hogy nekik jó legyen. A lelkeddel nézz, ne a szemeiddel!

-         Mi? Ne a szemeimmel? Milyen démon?

A mondatok amiket mondott újra indultak fejemben, soha véget nem érő szöveggé alakultak.  Azt képzeli mindent elhiszek? Amnéziás vagyok, de nem idióta, lehet akármennyire profi pszichológus, nem ver át.

    -    Azok amik akkor támadnak ha boldog vagy, ha minden egész az életben. Lelked legapróbb részéből képesek kiszívni a reményt, s még sorolhatnám.

  Kiszívni? A reményt?

- Hayley! Ne légy ostoba, minden rajtad áll. Nem máson! – Üvöltötte fülembe, teste megfeszülve rángatózott előttem.

Hol lehet már Becky? Nem fog bántani, de ki tudja. Nem lehet benne bízni.  

-         Szükséged lenne egy pszichológusra! – böktem oda neki, először kuncogtam, majd szemem lesütve a földre pillantottam. Léptekre lettem figyelmes, hirtelen felpattantam. Hátat fordítva Violetnek elindultam a lány irányába. Megkönnyebbülve rákiáltottam.

-         Becky! Hol voltál? Nem fogod elhinni miket mondott. – Mutattam hátam mögé. Átpillantott vállam felett s értetlenül bámult szemeimbe.

    - Ki Hayley?

11. rész : Zavarodott tettek.

,,Megdöglesz!”   - kiáltott fülembe.

Ujjai táncot jártak nyakamon, szuszogása égette bőröm, szavai ismétlődtek fejemben. Pánik lett úrrá rajtam, itt a bosszú, megteszi velem, meg azt mit én próbáltam, ugyanezzel a módszerrel akartam véget vetni az Ő életének. Levegőt visszafojtva, gondolataimat leállítva félelemtől vezérelve megfordultam, nem volt ott senki. Eltűnt? Elment, életben hagyott. Nem tudtam mire vélni a dolgot, kerestem őt. Vártam és rettegtem, tudtam, hogy visszajön értem, pontosabban az életemért.  A takarót szorítva ültem és az ajtót bámultam, órák telhettek el, senki nem jött be azon az ajtón, de nem mertem elfeküdni. Minden apró zajra, a legkisebb neszre készen álltam arra, hogy megvédjem magam.

Kis idő múlva nyílt az ajtó, kellemeset kellett csalódnom, nem a sebzett lány, egy rózsaszín –fehér köpenyes idős hölgy lépett be, kezében tálca.

-          Itt a reggelid! Jó étvágyat. – szólt majd ledobta a könyvem mellé a tálcát s kisétált.

Nem voltam éhes, nem tudom mikor ettem utoljára, de semmi szükségem ételre ha fekszek egész nap vagy ha.. gyorsan elhessegettem gondolataim egy másik helyre, a múltamba. Szemem becsukva, testem megfeszítve próbáltam visszaemlékezni, egy sötét folt volt emlékeim helyén. A születésnapomra, egyikre emlékeznem kell! Viszont nem, nem emlékeztem, semmire.

-          Szia. – térített vissza egy hang a jelenbe, a sötét hajú hölgy volt az. Haja kócosan állt, ruhái gyűrötten hevertek rajt, szemei kialvatlanok, de tűz lobog bennük.

-          Jól vagy? Miért nem eszel? –hangja ideges volt, kezei remegtek s rám pillantott, engem nézett én pedig kerültem tekintetét. Ő is egyike volt azoknak kik a gyilkosom kezei közé löktek, féltem tőle.

-          Mi történt odabent? – kezemhez nyúlt, de elhúztam azt s más felé pillantottam.

Percekig néma csend járta be a szobát, szavak milliói rohantak át fejemben, kerestem egy kapaszkodót ebben a bizonytalan helyzetben, tudom kellett kiben bízhatok igazán, ki nem kívánja halálom.

Ismét nyílott az ajtó, mosolyogva lépett be Violet s ránk pillantott majd a hölgyhöz lépett.

-          Jó napot kívánok! Fordult a nő felé – Szeretnék Hayley-vel kicsit beszélni.

Nem, nem hagyhat itt, nem teheti ezt, miért gyűlöl ő is?

-          Rendben, persze. Mindjárt jövök kicsim s azzal kiviharzott, tekintetünk még találkozott mikor becsukta az ajtót..

Megakarnak ölni, ő is ellenem van. Nem bízhatok benne.

-          Szeretnéd elmondani mi volt az a tegnapi? – szemei ragyogtak, már-már megbabonáztak s közelebb lépett.

-          Nem haragszom, megakarom érteni mi van benned.

Persze, megakarja érteni!  Megakar ölni, hányingerem van  tőle és attól, ahogyan ott áll, tegye meg, végezzen velem! De magammal rántom.

-          Könnyebb ha elmondod, nem bántunk, segítünk. - Tette kezét arcomra s gyengéden megfogta.

Lehet amnéziás vagyok, nem emlékszem a múltamra, de egy hazugságot felismerek s emlékszem  arra mikor hátralökött, mikor megakart fojtani, ki tudja még mit tervez.

Köpenye zsebébe nyúlt s kiszedett belőle 2 darab tablettát.

-          Ezeket be kell venned! Segítenek, Hayley, mert ehhez én kevés vagyok. Mi kevesek vagyunk, nem feladom, ezekkel mindenkinek könnyebb lesz.

Beakar gyógyszerezni, azt hiszi leszek olyan naiv és beveszem őket, bedőlök mocskos álcájának, de nem! Ragyogó szemei mögött látom az erőt, törékeny testében a küzdeni vágyást, hangjában  mérhetetlen gyűlöletet.

Nyújtotta kezét s enyém kezdte bámulni, várt. Várt arra, hogy saját halálom okozzam. Értük nyúltam, ám szám helyett a padlóra dobtam őket. Megijedtem, tudtam nem lesz ilyen egyszerű dolgom, próbáltam leplezni, mindenem remegett.

-          Akkor is megkapod ezeket, csak azt hittem vagy már olyan állapotban, hogy rád bízzam ezt. –mondta s másik zsebéből elővette egy injekciós tűt.

Megfog ölni, be kellett volna vennem, vagy úgy tenni.

                    -      Add szépen a kezed, segít.

Elhúztam s az ágy másik feléről próbáltam leszállni, mikor elkapta kezem.

-          Egy perc és megvagyunk, nem kell félned. Kint vár a családod, ők is veled vannak, nem vagy egyedül.

Nem engedtem magam, kiszabadultam kezei közül, kerestem valamit, bármit amivel megvédhetem magam. A szekrényen lévő tálcára pillantottam, ha talán elég erősen, akkor van esélyem. Egy kicsi, de az is számít! Felkaptam és hozzá vágtam. Először fején majd a padlón koppant, hangos volt, hangosabb mint bárki hinné. Láthatóan meglepődött, fájt neki, nem tudta mi történt. Tökéletes alkalom lett volna arra, hogy elszökjek, megmeneküljek, segítséget hívjak, megöljem, de nem. Csak bámultam s nem bírtam megmozdulni, kezeim ólommá nehezedtek, testem erőtlenné vált.

-          Mi történt itt?? – kiabált rám Violet cinkosa. – Hayley?? – rángatta meg vállam, de nem bírtam megszólalni, felesleges lett volna.

Kezeimet fogta, látta, majdnem legyőztem. Ismét nekik adtam előnyt, megint ketten vannak. Nem sikerült keze szorítása közül kiszabadulnom, körmöm bőrébe döftem, erősebben és erősebben nyomtam, láthatóan hatásos volt. Felszisszent s elengedett.

-          Mi van veled? Vége lehetne szenvedéseidnek ha hagynád, hogy segítsünk.

Violet minket bámult, láttam milyen fájdalmai vannak miattam, valami elkezdett felőrölni , felzabálni belülről. Gyilkosom gyilkosává kell válnom, vajon ilyen vagyok?

Könnyekben törtem ki, á tkellett gondolnom mi történt.

-          Semmi baj!  Vegyél mély levegőt. – nyugtatott Violet majd ismét közelebb jött. Lehajolt a tűér, mikor kiegyenesedett ismét  szemei tükrözték mind azt mit megakar velem tenni.

Mellém lépett, mindent átgondolva hátralöktem,  teste riadtan eldőlt, felkiáltott. Segédje elkapta testem s hangos kiabálásba kezdett velem, de csak egy halvány mosoly ült ki arcomra, mitől még mérgesebb lett. A sebzett lány újabb sebekkel gazdagodott, miattam.

-          Jól van? Mi van itt?! Tudnia kellene, nem szabad kioldozni! - Rohant be egy férfi, s engem bámulva kiabált.

Hogy mi? Kioldozni? Mit? Engem? Honnét?

Semmiből kezek tapadnak rám, finomat hátra döntenek, vállam lent tartják, csuklóm kikötözik, nem tudok mozdulni. Miért teszik ezt velem? Ismét egy injekciós tű bukkan fel valaki kezében, tiltakozom. Tudom, hogy megöl. Sikítok, amennyire a kötél engedi mozgok, próbálom elkerülni, nem hallgatnak rám, nem figyelnek, NEM.

Mi történik itt? Mi történt velem? Mi ez? Kik? Annyira meleg van, nem kapok levegőt, kiabálnak, megsüketülök!