15. rész : Otthon édes gyilkosokkal.

-         Mi? Ne mondj már hülyeségeket! – emelte fel hangját.

-         Hülyeség? Tényleg? Mi másért akarnátok… - nem sikerült befejeznem a mondatom, hangom elcsuklott, térdeim remegtek. Undorító egy szó, mégis igaz.

Megláttam magam a konyhaszekrény üveges részében, szemeim égtek mégis könnyekbe burkolóztak, ajkaim kiszáradva néma szavakat nyögtek, hajam a lökdösődésbe teljesen összekócolódott. Ott álltam villával nekifeszülve a saját anyámnak, mit is képzeltem? Egy villa? Ez a tökéletes segédeszköz ahhoz, hogy kinyírjam?

-         Tedd le és mond már el mi ez az egész! – suttogta lassan, türelmesen mégis parancsolóan. Megszorította karomat mire automatikusan erősebben fogtam, felszisszent.

-         Mi a szart csinálsz?? – kiáltott majd megragadta vállam Ashley. Anya megkönnyebbülve lépett oldalra mikor karom lefeszítette róla s hátam mögött csuklóimat összefogva tartott a konyha közepén. Teljesen védtelen voltam, bőröm égett, vállaim szúrásszerű fájdalommal jelezték; ez nem a legjobb helyzet. Megcsináltad Hayley.

-         Normális vagy?? – Üvöltött Ashley. karom lejjebb húzta, a fájdalom egyre erősebb lett,  csak a félelem volt ennél elviselhetetlenebb.

-         Mire volt ez jó? – Tette jobb vállamra anya a kezét, simogatni kezdett majd letörölte könnyeimet.  Csak megakartalak ölni, ez nem nagy ügy.

Én, nem akartam. Félek. Ne bántsatok!  Észre se vettem, de egyetlen szó se hagyta el szám. Némán álltam ott.

-         Engedd el!

-         Mi? Majdnem megölt! – Ismételten rántott egyet rajtam, szorítása erősödött, hangja viszont egyre bizonytalanabbá vált.

-         De nem tette. – vágott vissza.

A nap már lefelé húzott, lassan a rózsaszín felhők helyett az éj koronázatlan hercegei léptek elő, félelmet keltve mindenkiben.

-         Violet meg mondta, hogy ez lesz! – amint kieresztette ezt a mondatot száján az én rabságomnak is vége szakadt.

Violet?

-         Fogd be!! – anyu hangja hirtelen más lett, anélkül, hogy rám nézett volna, folytatta – Te pedig, irány a szobádba! 

Nem tudtam levenni róla a szemem, a tekintete. Elszánt volt, az asztalra támaszkodva csak nővéremre meredt, mintha nem is én tettem volna valamit.

-         Süket vagy? Húzzál fel! – undorodik. Ez az egyetlen szó mi leírja Ashley hanglejtését.

Gyengének, erőtlennek és kiszolgáltatottnak éreztem magam. Hol van apa? Elindultam felfele a lépcsőn, minden második fokon megpihentem, a korlátnak támaszkodva hallottam hangjukat, de mikor rosszul léptem és lábfejem beverve feljajdultam, abbahagyták. Semmi olyan. amit eddig ne tudtam volna.

„Violet megmondta” „Képes a gyilkosságra” „Nem kellett volna idehozni, bent egyszerűbb lett volna.”  Hangjuk újra és újra elmondta ezeket a szavakat fejemben miközben az ágyba zuhantam. Ajtóm csukva volt, nem akartam mást hallani. Annyira fájt mindenem. A levegővétel gondot okozott, a hangok Mi történik itt? Gondolataimba temetkeztem, elkezdtem egy képzeletbeli listát írni arról amit nem tudok. Rengeteg minden volt.

egyre hangosabbak lettek, rengeteg volt belőlük. Minden madár egyszerre zendített rá idegesítő esti énekére, az összes kutya épp abban a pillanatban látott esélyt arra, hogy rögtönzött koncertet adjanak.

1. Miért gyűlöl anya?
2. Miért akar Violet megölni?
3. Miért undorodik tőlem Ashely?
4. Hol van apa?
5. Merre van a múltam?
6. Mi történhetett Beckyvel?
7. Miért kellett Őt megölni?
8. Miért beszéltek azok a fák?
9. Hogy, hogy nem emlékszem arra mikor bejöttem először?
10.  Mit mondott meg Violet?
11.  Mi lett volna bent egyszerűbb?

Kérdéseim feléhez nem értem mikor egy ismerős, ám  ma este még nem hallott hang töltötte be a házat. Apa. Felugrottam az ágyról, a kilincsért nyúltam és elindultam lefele a lépcsőn, Ő volt az egyetlen aki megvédhetett. Párlépés választott el a konyhától, a falnak támaszkodva megálltam és hallgattam őket.

-         Merre van?

-         Fent a szobájában.

-         És tetszik neki? Hogy van?

-         Jól. – anya hangja elakadt, majd hadarni kezdett. – Kész a vacsi is, nem eszel? Van hozzá saláta is.

-         De. Ja és itt vannak a gyógyszerei. Bár ez elég sok.

-         Ezt, hogy érted?

Lejjebb léptem pár fokot, már csak 2 lépés választott el tőlük. Nekidőltem a falnak, túl halkan beszélnek.

-         Nézd; Rivotrill, Seroquel, Prozac és havonta egy injekció. Mind ez nagy mennyiségben.

-         Ha használ neki, akkor miért ne? Frank csak tudja.

-         Használ? Basszus előbb rontott neked, majdnem megölt! – Ekkor hallottam Ashley hangját először mióta apu hazaért.

-         Mi? Mit csinált?

-         Semmit, csak felfújja.

-         Kapj már az eszedhez anya! Csak jobban bekattant!

-         De mit csinált?– apa újra csak ezt hajtogatta.

Megakartam…

-         Neki esett a drága hercegnő egy villával a torkának. Úgy szedtem le róla, nem láttad a szemeit, képes lett volna.

-         És jól vagy?? Mégis csak jobb lett volna otthagyni, megmondtam!

Már Ő is? Kezdett elszállni minden erőm, az éhség, a fáradtság és a rettegés mind közrejátszott ebben.
Hátam nekifeszítve a falnak lecsúsztam, felsőm felgyűrődött. Nem tudtam felállni, égett mindenem.

-         Holnap beszélünk bent valakivel, nem fogom hagyni, hogy ez folytatódjon. Az elején meg kellett volna tennünk.

Nem! Nem megyek vissza Violet mellé.
 Nem kell semmit tenni. Beckyre gondoltam, soha többé nem érezhetem újra karját vállamon, szemei nem csillannak meg a napfényben. Meghalt. Megölték. Már egyáltalán nem érdekelt miről beszélnek, egyedül maradtam. Válaszok nélkül. Csak saját magam hallottam, ám egy hang közeledett. Felnyomtam magam, a korlátot szorítottam, viszont nem sikerült elindulnom.

-         Felviszem a gyógyszere – tekintetünk találkozott, az övében harag, míg enyémben ijedtség tükröződött. – Mit csinálsz itt?

-         Én csak. – feljebb léptem egy fokot – Elnézést.

-         Hayley..

-         Apa?

Mit akar?

-         Itt vannak a gyógyszereid és egy pohár víz. Nem kell valami kaja? – csak a poharat bámulta, ott állt az a nagy ember, akiben bíztam. Bíztam, de ő is tudja mit akarnak.

Gyomrom egész este korgott, mégse akartam odamenni és enni. Velük. Elvettem tőle először a bogyókat, majd a vizet.

-         Nem köszönöm, asszem alszok. – Továbbra se nézett rám, kezeit zsebre vágta és elfordult.

Minden erőmet összeszedve elindultam felfele a lépcsőn ami végtelennek és csúszósnak tűnt. Mindkét kezem tele volt, a korlátot pár ujjammal támasztéknak használva haladtam felfele. Mikor lehuppantam az ágyra elgondolkoztam azon, bevegyem-e őket. Szerintünk tönkre tesznek mindent. Viszont arra emlékeztem mit mondott Frank, ha valaha rendbe akarom tudni magam, mindig vegyem be őket. Szükségem volt az emlékeimre, így hát bekapkodtam az összeset. 

Nem telt bele félóra és elálmosodtam, szemhéjaim elnehezedtek, nehézkesen bírtam fent lenni. Jó, hogy már lezuhanyoztam. Féltem elaludni, még sebezhetőbbé válni. Lassan viszont elnyomott az álom, alig pislantottam fel, a takarót magamra húztam, mikor egy kétségbeesett kiáltás hallatszódott be kintről.