15. rész : Otthon édes gyilkosokkal.

-         Mi? Ne mondj már hülyeségeket! – emelte fel hangját.

-         Hülyeség? Tényleg? Mi másért akarnátok… - nem sikerült befejeznem a mondatom, hangom elcsuklott, térdeim remegtek. Undorító egy szó, mégis igaz.

Megláttam magam a konyhaszekrény üveges részében, szemeim égtek mégis könnyekbe burkolóztak, ajkaim kiszáradva néma szavakat nyögtek, hajam a lökdösődésbe teljesen összekócolódott. Ott álltam villával nekifeszülve a saját anyámnak, mit is képzeltem? Egy villa? Ez a tökéletes segédeszköz ahhoz, hogy kinyírjam?

-         Tedd le és mond már el mi ez az egész! – suttogta lassan, türelmesen mégis parancsolóan. Megszorította karomat mire automatikusan erősebben fogtam, felszisszent.

-         Mi a szart csinálsz?? – kiáltott majd megragadta vállam Ashley. Anya megkönnyebbülve lépett oldalra mikor karom lefeszítette róla s hátam mögött csuklóimat összefogva tartott a konyha közepén. Teljesen védtelen voltam, bőröm égett, vállaim szúrásszerű fájdalommal jelezték; ez nem a legjobb helyzet. Megcsináltad Hayley.

-         Normális vagy?? – Üvöltött Ashley. karom lejjebb húzta, a fájdalom egyre erősebb lett,  csak a félelem volt ennél elviselhetetlenebb.

-         Mire volt ez jó? – Tette jobb vállamra anya a kezét, simogatni kezdett majd letörölte könnyeimet.  Csak megakartalak ölni, ez nem nagy ügy.

Én, nem akartam. Félek. Ne bántsatok!  Észre se vettem, de egyetlen szó se hagyta el szám. Némán álltam ott.

-         Engedd el!

-         Mi? Majdnem megölt! – Ismételten rántott egyet rajtam, szorítása erősödött, hangja viszont egyre bizonytalanabbá vált.

-         De nem tette. – vágott vissza.

A nap már lefelé húzott, lassan a rózsaszín felhők helyett az éj koronázatlan hercegei léptek elő, félelmet keltve mindenkiben.

-         Violet meg mondta, hogy ez lesz! – amint kieresztette ezt a mondatot száján az én rabságomnak is vége szakadt.

Violet?

-         Fogd be!! – anyu hangja hirtelen más lett, anélkül, hogy rám nézett volna, folytatta – Te pedig, irány a szobádba! 

Nem tudtam levenni róla a szemem, a tekintete. Elszánt volt, az asztalra támaszkodva csak nővéremre meredt, mintha nem is én tettem volna valamit.

-         Süket vagy? Húzzál fel! – undorodik. Ez az egyetlen szó mi leírja Ashley hanglejtését.

Gyengének, erőtlennek és kiszolgáltatottnak éreztem magam. Hol van apa? Elindultam felfele a lépcsőn, minden második fokon megpihentem, a korlátnak támaszkodva hallottam hangjukat, de mikor rosszul léptem és lábfejem beverve feljajdultam, abbahagyták. Semmi olyan. amit eddig ne tudtam volna.

„Violet megmondta” „Képes a gyilkosságra” „Nem kellett volna idehozni, bent egyszerűbb lett volna.”  Hangjuk újra és újra elmondta ezeket a szavakat fejemben miközben az ágyba zuhantam. Ajtóm csukva volt, nem akartam mást hallani. Annyira fájt mindenem. A levegővétel gondot okozott, a hangok Mi történik itt? Gondolataimba temetkeztem, elkezdtem egy képzeletbeli listát írni arról amit nem tudok. Rengeteg minden volt.

egyre hangosabbak lettek, rengeteg volt belőlük. Minden madár egyszerre zendített rá idegesítő esti énekére, az összes kutya épp abban a pillanatban látott esélyt arra, hogy rögtönzött koncertet adjanak.

1. Miért gyűlöl anya?
2. Miért akar Violet megölni?
3. Miért undorodik tőlem Ashely?
4. Hol van apa?
5. Merre van a múltam?
6. Mi történhetett Beckyvel?
7. Miért kellett Őt megölni?
8. Miért beszéltek azok a fák?
9. Hogy, hogy nem emlékszem arra mikor bejöttem először?
10.  Mit mondott meg Violet?
11.  Mi lett volna bent egyszerűbb?

Kérdéseim feléhez nem értem mikor egy ismerős, ám  ma este még nem hallott hang töltötte be a házat. Apa. Felugrottam az ágyról, a kilincsért nyúltam és elindultam lefele a lépcsőn, Ő volt az egyetlen aki megvédhetett. Párlépés választott el a konyhától, a falnak támaszkodva megálltam és hallgattam őket.

-         Merre van?

-         Fent a szobájában.

-         És tetszik neki? Hogy van?

-         Jól. – anya hangja elakadt, majd hadarni kezdett. – Kész a vacsi is, nem eszel? Van hozzá saláta is.

-         De. Ja és itt vannak a gyógyszerei. Bár ez elég sok.

-         Ezt, hogy érted?

Lejjebb léptem pár fokot, már csak 2 lépés választott el tőlük. Nekidőltem a falnak, túl halkan beszélnek.

-         Nézd; Rivotrill, Seroquel, Prozac és havonta egy injekció. Mind ez nagy mennyiségben.

-         Ha használ neki, akkor miért ne? Frank csak tudja.

-         Használ? Basszus előbb rontott neked, majdnem megölt! – Ekkor hallottam Ashley hangját először mióta apu hazaért.

-         Mi? Mit csinált?

-         Semmit, csak felfújja.

-         Kapj már az eszedhez anya! Csak jobban bekattant!

-         De mit csinált?– apa újra csak ezt hajtogatta.

Megakartam…

-         Neki esett a drága hercegnő egy villával a torkának. Úgy szedtem le róla, nem láttad a szemeit, képes lett volna.

-         És jól vagy?? Mégis csak jobb lett volna otthagyni, megmondtam!

Már Ő is? Kezdett elszállni minden erőm, az éhség, a fáradtság és a rettegés mind közrejátszott ebben.
Hátam nekifeszítve a falnak lecsúsztam, felsőm felgyűrődött. Nem tudtam felállni, égett mindenem.

-         Holnap beszélünk bent valakivel, nem fogom hagyni, hogy ez folytatódjon. Az elején meg kellett volna tennünk.

Nem! Nem megyek vissza Violet mellé.
 Nem kell semmit tenni. Beckyre gondoltam, soha többé nem érezhetem újra karját vállamon, szemei nem csillannak meg a napfényben. Meghalt. Megölték. Már egyáltalán nem érdekelt miről beszélnek, egyedül maradtam. Válaszok nélkül. Csak saját magam hallottam, ám egy hang közeledett. Felnyomtam magam, a korlátot szorítottam, viszont nem sikerült elindulnom.

-         Felviszem a gyógyszere – tekintetünk találkozott, az övében harag, míg enyémben ijedtség tükröződött. – Mit csinálsz itt?

-         Én csak. – feljebb léptem egy fokot – Elnézést.

-         Hayley..

-         Apa?

Mit akar?

-         Itt vannak a gyógyszereid és egy pohár víz. Nem kell valami kaja? – csak a poharat bámulta, ott állt az a nagy ember, akiben bíztam. Bíztam, de ő is tudja mit akarnak.

Gyomrom egész este korgott, mégse akartam odamenni és enni. Velük. Elvettem tőle először a bogyókat, majd a vizet.

-         Nem köszönöm, asszem alszok. – Továbbra se nézett rám, kezeit zsebre vágta és elfordult.

Minden erőmet összeszedve elindultam felfele a lépcsőn ami végtelennek és csúszósnak tűnt. Mindkét kezem tele volt, a korlátot pár ujjammal támasztéknak használva haladtam felfele. Mikor lehuppantam az ágyra elgondolkoztam azon, bevegyem-e őket. Szerintünk tönkre tesznek mindent. Viszont arra emlékeztem mit mondott Frank, ha valaha rendbe akarom tudni magam, mindig vegyem be őket. Szükségem volt az emlékeimre, így hát bekapkodtam az összeset. 

Nem telt bele félóra és elálmosodtam, szemhéjaim elnehezedtek, nehézkesen bírtam fent lenni. Jó, hogy már lezuhanyoztam. Féltem elaludni, még sebezhetőbbé válni. Lassan viszont elnyomott az álom, alig pislantottam fel, a takarót magamra húztam, mikor egy kétségbeesett kiáltás hallatszódott be kintről.

14. rész : Furcsaságok tárháza

-         Készítek valami vacsit , Hayley te eszel?

-         Hát valamit, azt hiszem, de előbb elfekszem. Hulla vagyok.  – hadartam, majd válaszukat meg sem várva beültem a szobámba. Az én szobám.

Be kellett vallanom magamnak, nem tudom mi történt.A kocsiban ültünk, Becky kinyitotta az ajtót, a cuccaimat kivettem, de azután? Itt voltam. Mintha egy eltorzult álomban élnénk.  Hogy jutottam el idáig?  Próbáltam gondolataimat másik helyre terelni, feltérképeztem a szoba minden négyzetcentiméterét. A falnak támasztott tükröt, a csillárról lelógó hangjegyeket, az álomfogót amit mozgatott a levegő. Felültem az ágyra és körbe tekintettem, minden olyan szép volt, mégis távoli. Az ablakból tökéletes kilátás nyílt egy hatalmas erdőre ahonnan madarak százai repültek hirtelen ki. Zöldbe öltözött mezők, nap felé nyújtózó fák, amik között megannyi állat lehetett. Pár pillangó lágy, nyári táncot lejtett ablakom előtt. Az egész mesébe illett, de valami hiányzott. Nem a könyvek, se nem a plüssállatok vagy a hófehér függöny ami szinte padlóig ért és egy hófedte tájba illett. Ezek mind megvoltak. A polcon álló könyvekre pillantottam, mind régi, unalmas és meggyötört volt. Ilyeneket olvastam?

-         Azok nem a tieid. – A semmiből jövő hang hallatára összerezzentem.

Megperdültem, meglepetésemre Ashley állt ott, lazán az ajtónak támaszkodva a földet rugdalta

-        –     Csak áthoztuk, hátha olvasni támad kedved. Bár kétlem, hogy az első világháborúról vagy a rég elfeledett írókról akarnál, de hát ki tudja.

-        – Nos, én is kétlem. Azt hiszem. - Fogalmam se volt mit válaszoljak neki, szemmel láthatóan nem kedvel. De miért?

-         –  Bár, talán odabent egy okos tojást faragtak belőled. – nevetett fel, közben sarkon fordult és elindult le a lépcsőn.

-       –   Mi? – szóltam utána,bár már nem hallotta, vagy nem akarta, igazából válasza nem érdekelt, rettenetesen fájdalmat éreztem fejemben.

Leültem az ágyra, majd cipőmet levetve elfeküdtem. Ügyeltem arra, hogy ne gyűrjem össze az ágyruhát, ne piszkoljak össze semmit.  Mi lesz most? Mit fogok tenni? Egyedül vagyok. Beckyn kívül senki másban nem bízhatok. Talán Frank.  Felpattantam az ágyról, lerohantam a lépcsőn majd kiabálni kezdtem.

-         Becky? Hol vagy? Becky?? – könny szökött szemembe, nem tudtam merre induljak, bárhol lehetett az óriási házban. Mikor beszéltem vele legutóbb? Nem törődve azzal, hogy zokniban, de kirohantam a ház elé.

-         Itt vagy? Hahó!? – kiáltottam. És csak ekkor vettem észre, egyetlen szomszédunk sincs. Egy kilométeren belül nem volt senki és semmi, de Beckynek itt kellett lennie.

Elakartam indulni, de nem lett volna értelme, semmit nem ismerek. Lehet a házban van. Visszasiettem és lehuppantam a nappaliban álló bőrkanapéra. Kellemesen süllyedt alattam le, szemem kezemmel leszorítva, fogaim csikorgatva gondolkoztam, a bejárati ajtóra pillantottam ami sebesen vágódott ki.

-         Anya elintéztem Beckyt. – miközben beszélt felakasztotta táskáját a nappali túloldalán lévő fogasra majd könnyedén a konyhába sietett, mintha láthatatlan lettem volna.

(Ashley)

Elintézte? Mi az, hogy elintézte? Nem volt erőm utána szólni, szám kinyitottam, de néma maradt. Minden megállt egy pillanatra köröttem, bántotta. A nővérem, miért? Magam előtt láttam, ahogy barátnőm a földre rogyva könyörög neki. Nem tehette meg! Miért bántaná? Semmi oka, de akkor miért mondta azt, hogy elintézte?

-         Kész a kaja. – mormogta Ashley.

-         Várj!

-         Mi van?

-         Mit tettél Beckyvel?  - ordítottam rá.

-         Ugyan, szabad egy légynek ilyen hangvitelben beszélnie? – nevetett majd mellém ült. Légy. Pók. Violet!  Továbbra se néztem rá, nem láthatta könnyeimet, ám Ő megragadt arcom s maga felé fordította.

-         Kicsi Hayley- mosolygott - a legjobb barátnőd halott. – suttogta fülembe.  Szavait hallván hányinger fogott el, halott. A szoba velem együtt forogni kezdett, pár pillanat erejéig minden sötétbe borult, ez a pár másodperc épp elég volt ahhoz, hogy Ashley meglépjen mellőlem. Ott feküdve, rájöttem. Egyedül vagyok.  Keseredettségemet felváltotta a gyűlölet, ökölbe szorított kézzel elindultam a konyha fele ahol csak anya ácsorgott. 3 személyre volt terítve. Nem négyen vagyunk?

-         Ülj le. Mindjárt kész, hívott közelebb.

Újra testvérem szavai zúgtak fejemben.  „Anya elintéztem Beckyt.” „ A legjobb barátnőd halott.” Mekkora idióta vagyok! Ashley nem magától tette, kérésre.

Eszembe jutott mikor anya Violet kezébe akart lökni, miért gyűlöl? Mit tettem?

Violet!  Minden szál Ő hozzávezetett, állandóan, rá kellett jönnöm. Engem akarnak. Bármikor elkaphatnak.

-         Szótlan vagy, baj van? – szemei csillogtak, ártatlan próbált maradni. Ahogy ott járkált, kezében egy késsel, félelmet keltett bennem. A választ kerestem, annyi mindenre. Miért akar bántani? Miért kellett megölni Beckyt? Hogy jön mindenhez Violet? Miért nem tudom mi történt velem? Sem ma miután hazajöttünk. Sem arra, hogy keveredtem az erdőbe. Túl sokáig gondolkoztam, feltűnően gondolataimba temetkezhettem, ugyanis mindent lerakott kezéből és mellém állt. Ott ültem, teljesen védtelenül.

-         Mi a gond? Alig beszélsz velem, mintha tettem volna..

Mielőtt befejezhette volna mondatát valami sistergés hallatszott.

-         A leves basszus! – riadt fel, párat lépett, elzárta majd a tűzhelyet kezdte bámulni.

Fogalmam se volt arról mit teszek. A harag és a félelem együtt hatalmas erőket képes belőlünk kifejteni, ez nálam se volt másképp. Megragadtam a hozzám legközelebb eső tárgyat, anya háta mögé rohantam és nyakához szorítottam. Csak akkor láttam, hogy az egy villa. Hát, már mindegy. Ez is jobb mint egy kanál. Meglepődött, légzése szapora lett, hangja leereszkedett, kezeivel a pult szélét markolta.

-         Mit művelsz? – kérdezte, meglepően lassan, és nyugodtan. Elengedte a pultot, az alkaromat kezdte simogatni.

-          Mi a francokat hittél? Hogy netalántán hagyom magam? Végülis, mennyivel egyszerűbb lenne, ha megölném magam, nem nektek kéne szenvedni még ezzel is. Ugye? – Ekkor már ordítottam fülébe. 

13. rész : A pokolba vezető út

Violet tényleg nem volt ott, a végtelen folyosó teljesen kiürült. Eltűnt valamelyik ajtó mögött.

-         Hayley?

Választ kerestem, mi van ha hall? Közel kell lennie, elbújt.

-         Mi?

-         Ki mondott mit? –Becky láthatóan tudni akarta mi történt, viszont én nem tudtam, hogy kezdjek bele.

-         Lényegtelen, elnéztem.

-         Elnézted azt, hogy valaki mondott valamit?

-         Igen, volt egy bácsi. Igen egy bácsi. Aki..
Aki ide várt és tőlem kérdezte van-e bent valaki.

-         Ezért kiáltottál rám több méterről? Egy öreg fickó miatt? –értetlenség tükröződött szemében, ujjaival az ajtóra mutatott, majd szája mosolyra húzódott. Mosolyog.

Viszont én egy ijedt vigyornál többet nem tudtam válaszul adni, láttam, ahogy anya befordul a sarkon nagy léptekkel, Narancssárga pólója fekete nadrágjával kitűnt a korház egyhangú légteréből. Egyre közelebb ért, egy sötét táskával az oldalán, amit tavalykapott apától, mennyire örült neki. Semmilyen alkalom nem volt, megtetszett neki Ő pedig megvette. Pár aranycsat díszítette, az amúgy igen egyszínű kiegészítőt, de ez tette annyira különlegessé.

Lélegzetem megakadt, a pislogást is abbahagytam. Emlékszem.

-         Mehetünk? - Hirtelen anya termett előttünk.

-         Igen , persze – suttogta Becky, de hangjuk egyre halkabb lett, a gondolataim pedig hangosabbak.

Emlékszem. Próbáltam másra is gondolni, szülinapok, karácsony, iskola, de semmi, egy régi táskán kívül semmi nem jut eszembe.  Örömmel töltött el, hogy bármi is előkerült, de kevés volt. Egy kéz haladt el szemeim előtt, fel majd le szelte át a levegőt ezzel visszarántva engem közéjük.

-         Jössz?

Bólintottam. Nem szívesen.

Elindultunk, a pokolba. 

 Könnyeimet visszafogva néztem ahogy, mindenegyes lámpánál ahol perceket álltunk emberek százai vonultak át az úton. Emlékekkel a fejükben. Végre esélyt éreztem arra, hogy talán hamarosan minden eszembe jut. Gyűlölöm a reményt. Márpedig mindenporcikám ez járta át. Bárki aki szerint a remény éltet, egyszerűen, javíthatatlanul és  megmagyarázhatatlanul buta. Úgy éreztem magam, mint egy légy akit egy közönséges kaszáspók is felfalhat. Mint Violet.

-         És mesélj valamit. – törte meg apa a csendet.

-         Nem tudok mit.

-         Gondolom, kérdéseid vannak. – fordult hátra anya, pontosabban csak akart, a biztonsági öv és az ülés nem engedte.

Nem, még véletlenül sincsenek. Hiszen miért is lennének?

-         Egy.. kettő..

-         Tedd fel amelyik eszedbe jut.

Na szép volt Hayley!  Most aztán mit kérdezel, hogy miért akart megölni vagy, hogy miért van itt ilyen ázott kutyaszag?

-         Ha egy kaszáspók kinéz magának egy legyet, az többet nem szabadul? –  Magam is meglepődtem, és miután kimondtam viccesnek tűnt, de fogalmuk sem volt arról mennyire életszerű számomra a kérdésem.

-         ŐŐŐŐŐŐ, nem egészen erre a kérdésre számítottam.

Én se, hidd el, én se.

- Nem tudom, amelyik nem repül a hálójába azt, talán nem. – folytatta anya.

-         Igazából, - emelte fel Ashley a fejét – Nem esznek elő állatot.

A megkönnyebbülés melengető fuvallata járt át, mintha ez bármit is változtatna a helyzetemen.

Kérdően néztem nővéremre, nem gondoltam volna, hogy zenehallgatás közben bármit is hall, az meg végképp nem, hogy ezzel az egy ártalmatlannak tűnő kérdésemmel mennyi minden indul el körülöttem.  Átnézve Becky felett mélyen szemeimbe bámult

– Eleven rovarokat nem szoktak enni. Huh.  - Habár , apró éjjeli pilléket, valóban megrohannak és kegyetlenül meggyilkolnak. Sőt élő legyeket is elfognak, ha az a légy, tegyük fel elvesztett valami fontosat, ami nélkül nem önmaga, például a szárnyait

Hogy mi? Szavai fejemben kavarogtak, ki akartak onnan jutni, de az egész egy hatalmas labirintussá alakulva kínzott. Annyira olyan volt, mintha értette volna a hasonlatom.

.Az égen rózsaszínfelhők gyülekeztek, minden ragyogott, a hatalmas fák egymást érve nyújtóztak a lemenő nap felé, minek sugarai aranyló csíkokat festettek fel az útra, könyökömmel a lehúzott ablakra támaszkodtam és csak bámultam a messziségbe. Mi lesz most? 

Az előző hatalmas csend véget ért. 

-         Megjöttünk! - Ölelt meg Becky, átnyúlva felettem kinyitotta a kocsi ajtaját, túl hamar, túl gyorsan. Nem akartam kiszállni. Még nem.