17. rész: Az áruló !/?

-         Nyugi! Hallod?! Állj le! – kiabált anyu.

Szökj meg. Megfogsz halni. Szökj! Kezei a vállamra vándoroltak, habozás nélkül rángatni kezdett. A világ megfordult velem, nem volt erőm állni, pislogni vagy akár megszólalni. Valaki lekapcsolt a villanyt és kezek tapadtak rám, nem tudtam szemeimet nyitva tartani. Kérem. Engedjenek el! Mit tettem? Élni akarok! A mondatok újra indultak fejemben, de csak gondolatok maradtak.  Nem lettek hangokká, nem hallhatták őket meg, nem engedtek el. A lépcsőhöz értünk mikor lábammal megpróbáltam kitámasztani magam és megállni, de kevés voltam. Az összes hang elmosódott, végtelenek és idegesítők voltak. Letettek és valaki továbbra is a karom szorította, hosszú percekig éreztem magamon érintését, összeszedve minden erőmet kinyitottam szemem. Apa. Az álmosság és a gyengeség kezdett úrrá lenni rajtam, nem aludhatok, bármit tehetnek.

-         Engedjel, ne! Ne bántsatok! Élni akarok, ne tedd. Ments meg. – fogalmam se volt róla mely szavakat sikerült értelmesen kiejtenem, egyáltalán préseltem ki hangokat a számon? De Ő lehet  az egyetlen aki segíthetett, az Ő szemei sugározták mindazt ami megmenthet.

-         Mit akarsz? Mondd el. Hahó?! – szabad tenyerével arcomra csapott többször.

Ajkai kiszáradtak, álmosan bámult rám, haja elvolt feküdve. Nem tudtam megszólalni. Nem fogok aludni. Viszont minden gondolatom és erőfeszítésem ellenére szemeim lecsukódtak és álomba zuhantam. 

-         Hayley? 10 óra, fel kéne kelni. – A hang, annyira ismerős volt. Kinyitottam a szemem, a puha takaró nyakig ellepett, még aludni akarok. A reggeli napfény átszűrődött a függönyön és megvilágosított mindent.

-         Jól vagy? – A hangirányába fordultam. Anya. És hirtelen eszembe jutott minden ami az éjjel történt.   Élek? Én élek! Mi volt ez? Megakartak öletni és itt vagyok.

-         Hayley. – fejét lehajtotta majd a takarót lerántva rólam folytatta - Beszéltem Dr. Wrigthtal. Frank.  Ő fog megmenteni.

-         És? – Percek kellettek mire sikerült ezt az egy szócskát kiejtenem.  Ugye beszélhetek vele?

-         Be kell hozzá mennünk.

-         Mikor? – Az öröm ellenére próbáltam nyugodt maradni.

-         Ma. Szóval öltözz!

-         Hol vannak a ruháim?

Kérdően nézett rám, majd mint aki megvilágosodott bólintott és az egyik szekrényajtajához sietett.

-         Itt, de nincs valami jó idő. Vegyél pulcsit! Pont az érdekli, hogy megfázok?

-         Oké.

-         Mi történt? Felhívott anyukád éjjel, hogy rosszul vagy. – Frank tekintete elérte bensőm minden zugát, félelmetesen rideg volt. Nem tudtam eldönteni, a papírokat vagy engem bámul-e. Megakartak ölni, semmiség.

-         Lassan félórája itt vagy, de 2 mondatnál többet nem mondtál. Soha nem fog semmi se megváltozni, ha csak nem beszélsz. Mindannyian segíteni akarunk. Persze mindannyian. Ő talán. Mindenhova néztem, de a szemeibe nem. A függönyt, az asztalon heverő könyveket, az összes kis hibát a falon, a szoba minden négyzetcentiméterét kielemeztem, csak ne kelljen beszélnem.

-         Jó, figyelj. Akkor behívom a szüleidet és Ők elárulják, részletesen. Ki mész addig vagy szeretnél idebent maradni? – Mondatai ismét arra emlékeztettek akivel mindennap beszéltem, magabiztos és tudja, hogy kell az emberre hatni.  

-         Ne küldjön vissza. – nem néztem rá, a közöttünk álló asztalra bámultam, kezemen a bőrt csipkedve próbáltam könnyeimet visszatartani. Két választásom van, elmondok mindent Franknek és Ő nem küld vissza és életben maradok. Vagy elmondom neki, Ő rákérdez tőlük, magukkal visznek és megölnek. De nem tudom tovább titkolni, elbuktam.

-         Miért ne? – Szavai visszarángattak, de soha se voltam igazán jelen a beszélgetésünkön. Soha nem ment egyszerre gondolkozni és elmondani neki ezeket. Volt egy téma amiről beszéltünk és egy másik ami bennem zajlott. Akárhányszor Violetet hozta fel és azt, hogy megpróbáltam fojtani. Nem értette, de az én szavam egy csapat felnőtt ellen mit ér?

Döntened kell, kockáztass.

-         Bántanak. – Félve súgtam neki, de hallotta. A gyomrom összeszorult miközben Ő folyamatosan nézett, éreztem. Segíteni fog.

   -          Mi? – mintha nem értette volna meg szavaimat. Felhúzott szemöldökökkel bámult.

   -         Megakarnak ölni. – suttogtam még halkabban. Tegnap is.

   -         Kik? – feljebb csúszott foteljében és az előtte álló lapokat vizslatta át, elkezdett írni, de abbahagyta.

Nem tudtam neki válaszolni, nem mertem. Ha beszél velük, biztos végem.

   -         Ha elmondod segítünk. Ígérem. – A falon lévő órára pillantott majd folytatta – Beszélek velük. – biccentett fejével a mellettem álló ajtóra. Mit fog nekik mondani? Azt mondta minden közöttünk marad.

Felállt és kiküldött. Ahogy a tekintem találkozott anyuéval, rettegtem. Az ajtóval szemben lévő műanyag székek mindegyike hideg volt. Mintha nem is ültek volna rajt. Lábaimat a szék alá dugtam karjaimat összefonva testem elé tartottam. Violetre gondoltam és az éjjelre, jó órát akart nekem szerezni, de azzal, hogy? És miért nem ölt meg? Pármásodpercig nem rettegtem tőle, épp ellenkezőleg. Nem akartam, hogy valaha megszakadjon az a pillanat.

-         Emelje meg a gyógyszeradagját! – az ajtón átszűrődve anya szavai magabiztosak és céltudatosak voltak. Franket alig lehetett hallani.

-         Semmire nem megyünk így! Kérem, még a katatón állapotai is jobbak voltak ennél. Mik?

Frank hangja meglepően bizonytalan és hangos lett. Fél.

-         Erősebb mint önök azt hinnék. Hagyják itt, rendben? Mégis segít. Nem kell velük lennem.  Ezután viszont csak Dr. Wright szavai hallatszódtak ki, mindenki így hívta, én képtelen voltam rá. Nincs szüksége egy céltudatos, erős és rideg embernek olyan névre ami előre bemutatja milyen is Ő igazából. Nem kell elmennem, vége ennek az egész szarságnak. Nekik is.

-         Megoldjuk, otthon ez nehéz. Elmondjuk neki a miérteket, többet nem fog kérdezni. Gyógyszerekkel, itt. Sokkal könnyebb.

Értem beszél vagy ellenem? Felkínálja, hogy megöl? Mindenki ezt akarja? Mit tettem? Átvert. Nem érdekelt a többi hang ami a szobából áradt ki, előre nyújtottam lábaimat, lassan körmeimet beléjük mélyesztettem és karmolgatni kezdtem magam. Ez idő alatt se figyeltem arra mi történik odabent. Ez a fájdalom jobb bárminél mint ami történni fog velem. El kell tűnnöm. Hova? Mindenki ismer, tudják ki vagyok, de én senkit se. De itt nem maradhatok. Felálltam majd megigazítottam ruháimat, elakartam indulni, fogalmam se volt arról merre. Merre jöttünk be? Annyira elvoltam foglalva a tegnap történtekkel, csak sodródtam az árral. Senkire és semmire nem figyeltem. Vajon mit tesznek ha észreveszik? Sietnem kell. 

Elindultam, vég nélküli volt az összes folyosó. Helyet kerestem kezeimnek, gyűlöltem ha csak úgy lógnak a levegőben. Minden lépésem egy kopogás kísérte aminek a cipőm volt a forrása. Az összes szem rám tapadt, többször azaz érzésem támadt mindenki ismer, tudják, hogy épp megszökök a gyilkosok elől. Viszont amíg senki nem állított meg, nem féltem. Tőlük nem.Elértem a folyosó végére és zsákutcába futottam. Takarítószertár. Nem igaz! Amit feleszméltem és rájöttem mekkora hibát követtem el, rohanni kezdtem a másik irányba.

Végképp nem tudom hol vagyok. Ahogy elfordultam az egyik saroknál Ashley és Violet állt az ajtóban annyira belefolytak a beszélgetésbe észre sem vettek, s pármásodpercnyi ácsorgás után megfordultam és elsiettem onnan. Láttam magam előtt Violetet, abban a törékeny kicsi testben, hogy lehet ennyi gonoszság? Annyira gyengéd mégis erőteljes  minden érintése. Aznap már sokadszor az elmúlt éjszaka jutott eszembe. Gondolkozás közben kiértem a szabadba, hatalmas betonfalak mindenfele, eget érő dombok a messzeségben.

-         Hayley? – Ez a hang, de hisz Ő meghalt, megölték!  Becky?

Lassan megfordultam, lábaim földbe gyökereztek.