10. rész: A múlt szava

Minden sötét, egy kicsiny kis lámpa próbálja bevilágítani az egész szobát, lassan körbe nézek, rájövök ez nem az a hely ahol eddig pihentem. Kisebb, nincsenek székek. Sokkal hidegebb van és rémisztő csend. Most először érzem azt, hogy nem fáj semmim, szédülök, de élek. Élek! Még nem bántott, nem járt itt.  Nem tudom eldönteni, hogy álmodtam-e az egészet, vagy tényleg megtörtént. Majdnem megfojtottam, egy hajszálon múlt az, hogy megöljem s mégis él, él és az életemet akarja.

Hosszú percekig csak ültem magam bámulva, a történteken gondolkozva, csuklóimon két piros folt volt. Biztos a férfi szorítása, nyugtáztam magamban a dolgot, lassan körbenéztem, a lámpa gyenge fénye már nem bántotta szemem. Csak ekkor vettem észre egy könyvet mi a mellettem lévő éjjeli szekrényen hevert, papír fecnik sokasága próbált belőle kimenekülni. Nem emlékeztem arra, hogy ez itt lett volna akkor is mikor felébredtem, de itt kellette lennie. Testem megfeszítve fordultam oldalra s nyúltam a naplóért. Vigyáztam, nehogy bármi is kiessen belőle, végig simítottam, nem tudtam mi áll benn, de féltem tőle. Ahogy kinyitottam meglepődve néztem az első oldalon lévő firkálásokat, „Ne nyisd ki!” „Titkos!” „Szállj ki a fejemből!”. Elbizonytalanodtam, ha titkok áradatát találom benne, vajon képes leszek azok súlyával élni? Élni?! Miért tűnik olyan értelmét vesztettnek ez a szó? Kínzó gondolataim ellenére tovább lapoztam, „HAYLEY VILÁGA „nézett velem szembe a felirat, de hiszen ez.. ez az enyém! Kihozhatta be? Az a kedves hölgy lehetett, esetleg az a lány ki nyakamba ugrott, bár tudnám a nevüket. A másik oldalon egy idézet árválkodott, egyszerű mégis elgondolkodtató, ami a következő volt: „Az írás a skizofrénia társadalmilag elfogadott formája”. Nem tudtam, nem értettem ez mit jelenthet, de túlságosan hajtott a kíváncsiság, ahhoz, hogy ezen töprengjek.

A következő oldalak tele voltak versekkel, érdekesen megfogalmazott néhol hibás versekkel, némelyikből több fájdalmat lehetett érezni, mintha valakit szemünk előtt kínoznak meg s akasztanak fel. Sötétebbek az éjszakánál mégis valami megfogott bennük. Talán az, hogy az enyémek? Nem tökéletesek, viszont a múltamból valók. Abból, ami már nincs, pontosabban a fejemben nincs. Az összes pillanat mit a múlt megismerése nélkül töltök, felesleges.

Mire minden oldalt, minden apró papírdarabot átolvastam a felkelőnap beragyogta a szobát s ártalmatlanná tette azt. Pár oldal híján tele volt a könyv, az utolsó mit beleírtam volt talán az mi semmilyen mégis örök, unalmas, de ritka volt. Újra s újra faltam szavaimat, de semmi konkrét, semmi lényegre törő nem hagyta el tollam.

„Nem fáj már mi rég
nem parázs, már ég
szem mely sötétben élt
fénnyel újra remél.

Feléledve lépked
törött üveg melyben örökre élhet,
járása sebzett lélek
önmaga egy élettelen élet.

Test mely a sírból lépett
mit senki fia féltett
halvány csók ajkára
nem lel többet álmára.”

Hirtelen lépteket hallottam mik egyre közelebb és közelebb kerültek hozzám. A lány lesz az, tudja, hogy felkeltem és bántani fog. Majdnem megöltem, ha nem állítanak meg.. kezeim közt leli halálát. Ahogy ott állt, nekem hátat fordítva s valamit keresett az asztalán nekem.. Nekem? Nekem! Ő hozta a könyvet, nem más volt, hanem Ő.. Kétségbeesés fogott el, egyre jobban tartottam tőle s az újabb találkozástól. A naplót ledobtam gyors a szekrényre, remegve a takaró alá bújtam alvást szimulálva.

A lépések közelebb értek hozzám, a hátam mögött voltak s nem tehettem semmit, mozdulatlanul feküdtem mikor csend lett. Majd egy kéz csúszott nyakamra.

„– Megdöglesz!” kiáltott fülembe..