8. rész : Egyedül s elárulva

Bénító fájdalom lüktetett fejemben, mikor ráébredtem mi is volt pár perccel ezelőtt, testem remegni kezdett, nem voltam elég erős. Erős ahhoz, hogy kinyissam  a szemem és szembe nézzek a valósággal, azzal ami ott vár engem. Vár és legszívesebben megölne. Ám kiabálásra lettem figyelmes, szinte a fülem mellett zajlott. De hogy nem vettem eddig észre?

-         El kell neki mondanunk!

-         Nem teszem újra tönkre! – kiáltotta egy vékony, felismerhető női hang.

-         Értsd már meg, a tudatlanság fogja őt megölni!- kiáltott rá egy magabiztos férfihang.

Kinyitottam szemeim nem törődve azzal vajon mi, vagy ki vár rám. Legnagyobb meglepetésemre az a nő tekintett velem szembe kinek ölelése megnyugvást tudott adni nem olyan rég.

-         Kicsim!- borult a nyakamba sírva – Mi történt? –remegő kezeivel végig simította arcom.

Majd belépett az kinek hangja előbb beterítette a szobát.

-         Felkeltél? Hogy vagy? – nézett rám, de egy halvány mosolyt véltem felfedezni szája sarkában.

A nő elengedett majd hátra lépett és miközben kezei elhagytak oldalra pillantottam. Minden eszembe jutott, az ablak, a lány. Az üvegszilánkok melyek úgy hevertek a földön, mint az érintetlen hó mostanra már eltűntek, s ürességet hagytak maguk után.  Nem tudtam ki volt ő és , hogy jutott be, de féltem. Szavai vízhangoztak fejemben, testem remegni kezdett, rájöttem bármikor visszajöhet, egyre kevesebb levegő volt a szobában. A körülöttem levők rám meresztették szemeiket és nyugtatni próbáltak.

     - Semmi baj! Nem történt semmi! – mondta és rémült tekintettel mélyen szemeimbe bámult.

Hirtelen azon kaptam magam, hogy könnyeimtől semmit nem látok, a dolgok elhomályosodtak, pont úgy mint az emlékeim. Nem bízhatok bennük, megakarnak ölni! Először azt hittem csak a sebzett lány gondolatai ezek, de félálomban meggyőződtem arról, hogy igaza volt. Felakartam ülni és elmenekülni, ám ekkor a férfi visszalökött. Minél jobban szabadulni próbáltam kezei közül szorítása annál erősebb lett.

Sírtam, remegtem. Feladtam és elfeküdtem. Nem adom magam ilyen könnyen, eltűnök innen!

Ám hirtelen egy idős, ősz hajú nő jelent meg tolószéket tolva maga előtt.

       - Gyere, valaki beszélni szeretne veled. – Hangja ijesztő és parancsoló volt.

Egyetlen hangot se mertem kiadni magamból, fejemet rázva a takaró alá bújtam. Lábaimat felhúztam, de a bekkünk keletkezett fájdalomtól ordítani tudtam volna. A takarón keresztül simogatást éreztem fejemen.

       - Kincsem, ne félj. Menj! – szólt szipogva a hölgy.

Lehúztam magamról a takarót és felálltam, tudtam, hogy nem sikerülhet de a szék nélkül akartam elindulni, ám lábaim összecsuklottak, ha a férfi nem kap el a földre zuhanok. Bele tett a kerekesszékbe mi lassan elindult. 

Nem törődtem azzal hányszor fordulunk el s azzal végképp nem, hogy merre, folyton csak a lány arca s szavai jártak a fejemben.

       - Mindjárt jövök- szólt s azzal bement az előttünk álló ajtón.
Körbe néztem és az ajtón lévő táblát kezdtem el kibetűzni.
’ Pszichológiai Vizsgáló. Violet Banks. ’ Mire tovább olvashattam volna az ajtó kinyílt, az idős hölgy kijött és betolt a szobába. Az ajtón túl olyan látvány fogatott mire nem számítottam, viszonylag sötét szoba, egy kanapé, egy teljesen átlagos asztal, de a mögötte levő személy már kevésbé. A sebzett lány ült ott, de sebei eltűntek, haja koránt sem volt oly kócos mint nemrégiben, szemei engem bámultak. A kocsi karfáját kezdtem el szorítani és próbáltam felállni, elmenekülni…