9. rész: Harc ellene s ellenem.

Minél erősebben szorítottam a karfát annál közelebb jött, a levegő ismételten kevesebb volt mint amire szükségem lett volna abban a szobában. A mögöttem ácsorgó nővér kiviharzott majd bezárta maga után az ajtót, minden oly hideg s mozdulatlanná dermedt.

Kiment, egyedül vagyok. Megint bántani akar, de legutóbb se ölt meg, pedig megtehette volna.  Gondolatok ezrei rohantak át pillanatok alatt fejemben, ám hirtelen megtörte valami a feszültséget keltő csendet.

         - Szia! Violet Banks! –nyújtotta a kezét, de az enyém megdermedve a karfán csücsült. Mi történt vele? Miért lett ilyen? Hirtelen bevillant egy kép, egy kép arról mikor még szemeiben tűz égett, testét hegek fedték be s az, hogy szemembe nézett miután a földre lökött. Vajon mit tett miután kiszabadította kezeim közül az üveg darabkát mivel megakartam gyilkolni. Ez a szó, hányingert kelt bennem, nem vagyok egy vérengző fenevad, de véget akart vetni az életemnek, bár tudnám miért nem tette. Vagy itt akarja? Képes lenne rá? Itt nem nyithatnak ránk, nem jöhet be senki, talán nem is hallanak. Elfeledve magamat, gondolataimba temetkezve észre se vettem, hogy szemeim könnyben úsznak, testem teljes egészében remegett, Ő pedig szánakozva nézett rám.

         - Nehéz most, igaz? – hangja simogató volt. Rémisztő, bármire kész tekintete eltűnt, szeme csillogott, mint az éj háborítatlan tengere, magabiztos volt, de gyengéd. Emlékeztetnem kellett magam, hogy megakart fosztani az életemtől. Nem mertem megmozdulni, szemem végig az övén tartottam s közben elvesztem bennük.

         - Ne büntess a némaságoddal, Hayley. Igaz, nem vagy tisztában azzal ki vagyok, de ismerlek már egy ideje. Engedd had segítsünk, nem oldhatom meg helyetted, de..- kezeivel végig simított a lábaimon, majd folytatta -  képzelj el egy lépcsőt minek a legalján vagyunk, csak akkor léphetsz feljebb ha megfejtesz egy kérdést, én nem mondhatom meg a választ, viszont rávezethetlek. Tudsz követni? – kérdezte mosolyogva, kezét levette combomról majd kiegyenesedve íróasztalához sietett. Megakart ölni, nem bízok benne. Valami varázslat rejlik szemeiben, gyengédség, erő, bátorság, elszántság mégis megnyugvás tükröződött bennük. Ezt akkor miért nem láttam? Nem tudok elmenekülni, ha akarok akkor sem, mire felállok és elindulok utánam ered, megtalál, ismer, ismerik. Végig tekintettem rajt, tökéletesnek tűnt. Könnyedebbnek mint az első hópehely télen, a dereka, a csípője, a combjai mind olyan ártatlannak festettek, egyenesen törékenyek. Zöld felsője teste minden egyes pontját oly pontosan követte, mintha az Isteni parancs lenne. Percekig csak bámultam, ő mintsem sejtve ott állt nekem háttal. Fejem megrázva térítettem magam vissza a rideg valóságba, nem tudtam mi történt, miért bódított el egy ilyen törékeny mégis erős nő látványa. Nem tudtam, de nem is volt időm ezen elmélkedni.

Minden erőmet összeszedtem, felnyomtam magam s lábamra helyeztem teljes súlyomat, meglepően gyengébb volt a fájdalom mint amire számítottam. Muszáj,most vagy soha. Rosszabb nem lehet! Próbáltam bíztatni magam. Lassan és remegve, de mögé lépdeltem.         - Mindjárt mutatok valamit, ha megtalál- de nem volt ideje folytatni. Kezem a nyakára tapadt, először gyengéden markolásztam, majd szorítani kezdtem. Puha, gyenge ujjai próbálták őt szabadítani, sikertelenül.

         -Hayley.. Hay ne. – hangja egyre erőtlenebb s kétségbeesettebb lett. Könnycsepp hullott karomra, hallottam ahogy szenved. Az Én ujjaim azok mik kínozzák, nem adnak neki elég levegőt az élethez, de sokat a halálhoz. Jól cselekszem, ezt kell tennem, de miért fáj mégis? Miért az én mellkasom nehéz s ég? Felemészti valami, megmarkolja, végez vele.

Kezek rángatják vállamat, egyre erősebben kezdem fojtogatni. Nem tehetik tönkre, ezek után biztos megbosszulja ha életben marad, Erős érintések feszegetik ujjaimat Violet nyakáról levegőt adva ezzel neki. Az egyik férfi a tőlünk nem messze lévő kanapéra lök, miután sikerült nekik mindent elrontani. Kezeim összefogja és leszorítja őket, nem tudom mi fog történni, de vesztettem. Bántani fog, őt miért mentik meg? Rajtam senki nem segített, pedig hangom messzebbre hallatszott mint az Ő fuldokló kiáltásai.  Egy fiatal hölgy jajveszékelve kérdezi tőle mi történt és jól van-e. Egymásra nézünk, látom azt az ijedséget s meglepettséget szemeiben, mint amit nekem okozott. Egyszerű sminkje elfolyt, haja kócossá vált, nyaka piros lett szemei pedig könnytengerben úsztak. Magabiztos akart maradni, de ahogy ott állt s köhögött világossá vált, épp oly sebezhető mint bármely lélek ezen a Földön. Kezeit összefonja, majd közelebb jön. Biztosra veszem, hogy megsebez, tenyér fog csattani arcomon, de nem. Elrántom fejem, viszont kézfeje így is megtalálja, óvatosan s remegve simogatni kezdte arcom.

         - Mindjárt kapsz egy nyugtatót, alszol és miután kipihented magad megmagyarázhatod ezt.- suttogta fülembe.

Tiltakoztam, fejem forgatni, testem dobálni kezdtem. Ha elalszok és egyedül maradok végez velem, vagy ezzel. Valahogy végez és akkor végem, vége mindennek. Vége.A férfi szorítása azonban túl erősnek bizonyult, kezem teljesen elszorította, észre se vettem, de valaki bokámat fogta. Hirtelen, a semmiből előtűnve. Magas, ősz hajú orvos fogta karom, fejét rázva egy tűt próbált belém nyomni. Sikítani kezdtem, levegőért kapkodva sírtam, de egy óvatlan pillanatban a gyógyszer bennem volt. 

Éreztem ahogy szétárad testemben s legyőz, elfogadtam, vége. Lehunytam szemeimet..