E-mail, avagy kérdezz-felelek.

Sziasztok! Elsősorban köszönöm,hogy a látogatók száma továbbra sem csökken.

Kaptam pár javaslatot és kérdést Facebookon keresztül a kérdésekre reagáltam, ám a javaslatokat most kezdem megvalósítani.

Páran jeleztétek, hogy jó lenne kérdezz-felelek, mivel így többet megtudhattok a blogról, esetleg rólam.

Tehát ha kérdésetek lenne valamivel kapcsolatban tegyétek fel bátran! :) Ötleteket is szívesen fogadok. Nem eszek embereket. :D
Az alábbi e-mail címre írhattok:  baloghanett0911@freemail.hu

S ne feledjétek, este jön az új rész! :)

7. rész : A véres látogató

,, Megfognak ölni. Megfognak ölni..”  Hosszú percekig vízhangoztak fejemben szavai, nem tudtam elképzelni, hogy ártani akarnak Mióta kimondta újra azokat a szavakat, egy hangot nem tudok kipréselni magamból, ő pedig meg sem mozdult, csak bámult ki az ablakon s a távolba meredt. Bántanánk? Soha.. hiszen milyen kedvesek, miért tennék ezt? Egyáltalán Ő miért hiszi ezt?Ki ez? Segíteni akar? Vagy épp átverni?.

-         Mi? Miért tennék ezt? – förmedtem rá.

Karját keresztbefonta, mély lélegzetet vett s a padlót kezdte bámulni.
     - Felesleges vagy, egy probléma.
     - Nem is ismersz! Őket se ismerheted! Nem vagyok probléma! De mire e szavak elhagyták a számat már magam se voltam ennyire biztos benne. Mi van ha igaza van? Semmire nem emlékszem. Akkor se tudom róluk elképzelni..

Ő csak ott állt és üveges tekintettel a földet bámulta.

Míg engem kezdtek felemészteni a saját gondolataim közelebb lépett és fejét felemelve testem kezdte bámulni, most már pontosan láthattam minden egyes arcvonását. Zöld szemei félelmet keltettek bennem, ugyanakkor olyan törékenynek és elesettnek tűnt, addig amíg  szemembe nem nézett.

-         Hayley.. –suttogta, majd megfordult és elindult az ablak felé.
- Egyáltalán ki vagy te? Tettem fel a kérdést félve, miközben őt bámultam.

-         Aki megment téged. Mondta és kezét az ablakra helyezte.  

Megment? Nem pont úgy fest mint egy megmentő, ahogy elnézem magát is alig tudta.
- De mitől?És miért kéne megmenteni engem?

-         Annyi mindent nem tudsz még.. –mondta gúnyosan és halvány mosoly ült ki az arcára.

Talán tényleg nem mondtak igazat nekem? De miért hazudnának?

-         Akkor mond el! Mondd el!! –tört ki belőlem hangosan.

-         Sokkal többre vagy elhivatott mint itt bárki tudná, beállítanak egy olyan dolog mögé ami nem igaz, csak mert nem tudnak megérteni.

Végképp nem értettem a sebzett lány mondani valóját. Mit nem tudnak megérteni? Mire vagyok elhivatott? Milyen dolog mögé?? Nem bírom már! Valaki segítsen kiigazodni.

Könnyeim patakokban hulltak és oly kétségbeesetten vágytam valakire, bárkire, aki segít és őszintén elmondja mi történik.

- Gyere, segítek. –hangja hirtelen nyugodt és simogató lett. Felém fordult, közelebb lépett, majd kezét felém nyújtotta. 

Nem mertem érte nyúlni nem tudtam benne bízni. Mi van akkor ha csak hazudik? De ha mégis segít, ha elmagyarázza mi történt és ki vagyok. Ha Ő őszinte lesz velem?
- Na gyere! – mosolyodott el.
Kezem félve, de az övébe helyeztem, lábam lelógattam az ágyról és megpróbáltam felállni, de mikor ráhelyeztem a súlyom, akkor láttam csak meg igazán, hogy sebek sokasága borítja végtagjaimat. Az miből kiakartam szedni a sok mocskot már nem lüktet és vastag kötés fedi, de a többi tucat horzsolás és karcolás még mindig iszonyatos fájdalmat kelt.
Egyik kezemmel felnyomtam magam az ágyról, míg másikkal a lányba kapaszkodtam és próbáltam elindulni, arra amerre vezetett.
Jéghideg volt, csak úgy mint tekintete. Csuklóm elkezdte szorítani mintha attól félne elesek, amire lássuk be nagy volt az esély. Kikerülte az ablak előtt álló széket, szabad kezével az ablak kilincshez nyúlt, majd kinyitotta azt és közelebb húzott még egy barna, háttámla nélküli széket.
Nem értettem mit akar, de minden világossá vált mikor felállt rá és engem is bíztatni kezdett.
- Mondtam, hogy segítek. Gyere, így lesz a legjobb.
Szemei ismét magabiztosságot sugalltak és most már mindkét kezével karomat szorította.
- Nem! Én, én nem! Nem! Hagyj békén!

S próbáltam kiszabadulni szorításából, rángatni kezdtem majd hirtelen elengedett én pedig az ágy mellé zuhantam.
- Akkor is megfogsz halni! –gúnyos nevetése oly ismerősen festett, de nem volt időm gondolkozni. A földön fekve segítségért kezdtem kiálltani, majd felkaptam egy törött pohár darabot, feltérdeltem és mindenerőmet összeszedve, könnyes szemmel felálltam és a lány felé fordultam. Aki addigra eltűnt.
Talán csak álmodtam, nem volt itt. De mire kezdtem volna megnyugodni és kicsit fellélegezni, elfordultam és tekintetem az övével találkozott. Kezem az üvegdarabbal együtt lefagyott. S csak kis idő múlva sikerült megmozdítanom, ám mire testéhez érhettem volna vele, mindkét kezem megragadta.
- Segíteni akartam, te meg képes lettél volna megölni? – mondta mérgesen miközben az üvegdarabot bámulta.
- Én nem csak.. - próbáltam menteni magam, de mire a szavak elhagyhatták volna számat hátralökött. Mielőtt testem a földre zuhanhatott volna, a fejem bevertem az ágy mellett álló éjjeliszekrénybe. 

Ahogy ott feküdtem, tarkóm zsibbadni kezdett és ahogy odanyúltam valami kezemre folyt. Még nagyobb félelem fogott el mikor ráeszméltem arra, hogy egy hatalmas vértócsában fekszem.

Minden elkezdett körülöttem forogni és lassan elhomályosodni, a lány fölém hajolt, kibontotta ujjaim szorításából az üvegdarabot, majd mielőtt minden elsötétült volna szemembe nézett… 

6. rész: Összezavaró látogatások..

Hirtelen hatalmas csend járta be a szobát, fagyos tekintetük aggodalmat keltett bennem.
Mindenki arra várt, hogy valaki mondjon valamit ami megtöri ezt a kínos csendet. Szemüket lesütötték, de a doktor hosszú csend után végre megszólalt.
- Nézd Hayley, te elfelejtettél elég sok mindent, de az agyad egy bizonyos része ettől még ugyan úgy működik és ez

- Ez azt jelenti, hogy az elfeledett dolgokat nekünk kell előkotornunk. – kiáltott fel hirtelen az a nő aki Ashleyt csitította nem olyan rég, szemeit könnyek borították, kezeivel végig simított vállam, közben mosolyogva rám nézett.  Kis habozás után, félve, de megkérdeztem

 - Ez az a különleges helyzet?
- Igen, a doktor úr csak túlzott. Ne félj kicsim. Minden rendben lesz, ígérem. –válaszolta, de most már könnyei helyén tűz lobogott, ami képes lett volna akár egy pillanat alatt felemészteni ezt a szobát.
     Kicsim. Vajon tényleg ezt mondta? Vagy annyira rettegek, hogy csak elképzeltem szavait?

Mindenesetre szavaitól könny szökött szemembe s bizsergő melegség árasztotta el testem. Vajon Ő az anyukám? Legszívesebben megkérdezném mindenkiről, hogy kicsoda, viszont ha megsértem őket végleg egyedül maradok. Ők legalább tisztába vannak azzal, hogy Én ki is lehetek.

- Nem emlékszem önre, de hiszek magának.. –suttogtam.
 A tűz ismét kialudni látszott a hölgy szemeiben, ismét magához szorított. A fájdalmak ellenére a legnagyobb biztonságban tudtam magam, kezeimmel elkezdtem hátába kapaszkodni.

A többiek csak ott álltak s minket figyeltek, a kedves barna hajú, kialvatlan lány közelebb lépett és míg én próbáltam a biztonságos érzést hozó nőt nem elengedni, Ő végig simította karom s egy biztató mosollyal rám pillantott.
- Nem akarok semmi jónak az elrontója lenni, de kérem fáradjanak az irodámba. – nézett  a ránk miközben kezeit a fehér köpenyzsebbe helyezte, majd folytatta. - Hayleynek pihenni kell, ki van merülve. Később még meglátogathatják.
- Persze, megyünk. - nézett fel miközben kibújt karom szorításából.
- Hayley bármi baj van szólj, segítünk. – nézett rám és egyik kezét köpenyéből kivéve homlokomra helyezte.

- Jó. Válaszoltam és rögtön a többiekre néztem. Szükségem van rájuk, nem tudom miért, de érzem. 
- Még visszajövünk, rendben? Aludj kicsit.
- Szia és vigyázz magadra.

- Nem sokára jövünk. –köszöntek el, és rövid, erős ölelések sorozatát kaptam, egyedül a pamacsos szőke hajú lány állt ott mintha lábait betonba öntötték volna és mindvégig szemembe nézve figyelte sebek borította arcomat.

- Oké, sziasztok. –mondtam s ők kisétáltak az ajtón.

De legalább a nevem tudom most már, Hayley. S akkor rájöttem, a fák ugyan ezt súgták nekem, én pedig elrohantam, pedig ők biztos tudják, hogy kerültem oda. Bízom ezekben az emberekben, de szemükben ijedtség tükröződött mikor a helyzetem felől érdeklődtem. Talán hazudtak.. Nem! Ezt felejtsd el, alig ismered őket de ítélkezel. Nem teheted. Próbáltam magammal elhitetni, hogy elhiszem amit mondtak.

 Még percekig gondolkoztam ugyan ezek a gondolatok futottak át agyamon újra és újra, de a fáradtság erősebbnek bizonyult nálam és elaludtam.

Mikor felébredtem szám teljesen ki volt száradva, a mellettem lévő szekrényen pillantottam, a szerencsémre ott állt üvegpohár, tele vízzel. Elfordultam és lassan nyújtózkodni kezdtem érte, kezem teljesen elzsibbadt ezért félve fogtam meg a poharat. Miközben ittam félelem fogott el. Mi van ha nem jönnek vissza?Megbántottam őket azzal, hogy nem emlékszem kik is ők.

Elfeküdtem, kezemben a már üres pohárral. Annyira rettegek, nem tudom kivagyok és milyennek kell lennem. Kezem kezdett remegni és újra könnyeimmel küszködtem, megint kezdett elnyomni az álom, de léptekre lettem figyelmes. Szemem továbbra is csukva tartottam és vártam, viszont egy idő után a léptek abba maradtak.

Kinyitottam a szemem, de a szobát mintha köd lepte volna be. A fal mellett egy lány állt, vérző fejjel, kócos hajjal , szakadt ruháját foltokban vér borította, teste gyengének tűnt, ugyanakkor mozdulatai határozottak voltak, rám nézett majd kipillantott az ablakon. Vajon Ő kilehet? Őt is ismernem kellene? De nem volt időm megkérdezni, beszédterén gyorsabbnak bizonyult nálam.
Szavai hallatán elejtettem a poharat, darabokra hullott s szilánkjai beterítették a padlót.

Felültem, félve s dadogva, de visszakérdeztem. Mire Ő lassan, komor tekintettel megismételte az előbb elhangzottakat.

- Téged is tönkretesznek Hayley! Meg fognak ölni..

Blog trailer

Sziasztok!
Először is köszönöm a véleményeket és a feliratkozásokat! :)
Megpróbálok a suli mellett is heti 2 új résszel jelentkezni.

Egy kis videó előzetes abból, hogy vajon mi fog történni egy összezavarodott lánnyal aki semmire nem emlékszik múltjából, nem mintha ez nem lenne épp elég... újabb sötet titkokra derül fény.

https://www.youtube.com/watch?v=sMaHqStXrGQ&feature=youtube_gdata_player

5. rész: A döbbenet fokozódik.

- Mi? Ezt, hogy érted?? – szemeik tágra nyíltak, szájuk tátva maradt, majd az arcomat kezdték felkutatni,nézésükből (még könnyes szemeimmel is) arra tudtam következtetni, hogy nem értik. Nem tudják hova tenni azokat a szavakat amik pár másodperce  hagyták el számat.
- Nem ismerem magukat. – Súgtam félve.
- Na jó. Hagyd ezt abba! – nevetett a hosszú lábú pamacsos lány, akarom mondani Ashley és szemeivel rám kacsintott.
Felnéztem majd könnyeimmel küszködve, remegő ajkakkal próbáltam valamit mondani, bármit. Akármit, de nem sikerült. Egy értelmes szó se hagyta el torkomat, a fájdalom viszont nőtt. Kívül, belül.

- Ugye tudod, hogy ez rossz vicc? – Bámult rám az kinek kezei az arcomat érintették nem olyan rég. Próbálta meglepettségét leplezni, de könnycseppek gyülekeztek szeme sarkában.
- Én.. – de nem tudtam mondatom befejezni, elcsuklott a hangom és ismét sírni kezdtem. Kezeimmel a takarót szorítottam, mintha az bármit is javítana a helyzetemen.

A körülöttem állók megfagyva néztek rám, mint akik egy hullát néznek. Talán nem is lenne most baj ha az lennék. –Gondoltam, majd megzavartak mindannyiunkat. Nyílt az ajtó, de rajtam kívül senkit nem érdekelt, egyedül én fordultam arra és néztem rá a kissé kopaszodó, fehér köpenyes egyénre.
- Elnézést- állt oda mellém, majd folytatta – nem szeretnék zavarni, csak érdeklődni szeretnék Hayley állapota iránt, a nővérek mondták, hogy felébredt. – mondta s halvány mosolyt festett szájasarkába s körbetekintett. Látta a megdöbbent arcokat és úgy festett Ő már ismeri megdöbbenésük okát. Hayley? Az talán én lennék?Persze. Ki más állapotáról érdeklődne, mikor egyedül vagyok ebben a hatalmas szobában? Senki más nincs itt aki az ágyban feküdne. Helye se lenne. 1 ágy van, azt is én ’bérlem”.
 - Doktor úr - szólt a férfi majd lesütötte szemeit, láttam rajt, hogy keresi a szavakat, de azok sehol nincsenek.  Rám nézett miközben a könnyeimet próbáltam letörölni arcomról, a sebek viszont ezt eléggé megnehezítették.
- Nézzék Hayleyt mint tudják a falutól nem messze eső elhagyott ösvényről hoztuk be, eszméletlen állapotba és mint már gondolom azt maguk is tapasztalták, egy, a fejéremért erős ütéstől súlyos amnézia alakult ki nála.
- Soha többet nem fog emlékezni  a múltjára? – érdeklődött, miközben kérdően nézett hatalmasra nyitott szemeivel a barna hajú.
- Erre nem tudok válaszolni. Az emlékei visszatérhetnek ugyan, de hiányosak is lehetnek és az Ő különleges helyzetében egy amnézia felettébb felkavaró lehet, ezért a felépülés gyorsaságát előre nem tudhatjuk. – mondta gondterhelt hanggal és szánakozva rám tekintett.

Milyen helyzet? Miről beszél? Egyáltalán milyen ütés? Mikor? Hol? Hogyan? Lehet, hogy soha nem kapok már választ ezekre a kérdésekre?Miért vagyok én különleges helyzetben, talán nem hétköznapi, hogy valaki kisétál az erdőből vérző lábakkal és arccal, de ezért nem igénylek különösebb figyelmet.
A hangok felettem elkezdtek összefolyni ,eltompulni, egy hatalmas gombóc keletkezett torkomban. Felnéztem, próbáltam minden erőmet összeszedni, egy hangot kicsikarni magamból miközben ők ott álltak és a különböző esélyekről diskuráltak az emlékezetemmel kapcsolatban. Nehezen, de megszólaltam :
 - Milyen különleges helyzetemben? ...

4. rész : Ismeretlen arcok

Halk, távoli pittyegések sorozata ütötte meg fülemet és egy különös érzés. Egy puha, meleg és bársonyos valami árasztotta el az arcomat, és valami különös szag terjengett a levegőben. A távoli hang egyre közelebbi lett, az érzés pedig érintéssé vált. Vajon csak álmodok? Nem merem kinyitni a szemem, mi lesz ha felébredek?Nem akarok újra annak tudatában lenni, hogy egy erdőszélén vagyok ahol a fák sugdolóznak.

Annak ellenére, hogy rettegtem visszatérni a valóságba, szemeimet kinyitottam. Először minden olyan homályos volt.
Ez..Ez egy kórház! Eszméltem fel.

Egy fekete hajú nő ült mellettem és arcomat érintve aludt. Próbáltam kezeimmel felnyomni magam és felülni, de eléggé félre sikerült mivel kezem kicsúszott alólam és felébresztettem az előbb még alvó nőt.

Ijedten nézett rám, ugyanakkor tekintete nyugodt és barátságosnak tűnt. Szemein látszott, hogy nem sokat aludhatott.

- Bocsánat! – mondtam és átnéztem felette, egyenesen a nyitott ajtóra meredt.

- Istenem! Jól vagy? –kérdezte majd magához szorította erőtlen testem.

Felszisszentem, ismét fájdalmat éreztem hátamban.

- Azt..azt hiszem.

- Mi történt? Hogy kerültél a faluszélére?

Miért kérdezgeti ezt tőlem? Magam se tudom. Most mégis mit mondjak? Megmenekültem az erdőből, de akkor se emlékszem semmire.

-Hmm? - Nézett rám kérdően

-Én, szóval ..
Próbáltam tényleg visszaemlékezni, de semmi nem jutott eszembe.
A fájdalom viszont egyre nagyobb lett egész testemben, a hölgy pedig csak ott ült és az arcomra meredt.
- Jó akkor majd megbeszéljük. – Fejét rázta, majd lesütötte szemeit .
- Szólok a többieknek , hogy felébredtél.
És ezzel ki is viharzott a szobából.

De most komolyan, ha mások se tudják, hogy kerültem oda, akkor.. akkor mi történhetett? Vajon ez a kedves hölgy kilehetett? A nevét se tudom, pedig szemmel láthatóan Ő az enyémet tudja.

Pár perc múlva visszatért a szobába, de nem egyedül. Bejött vele 2 fiatal lány. Egyikőjük gyönyörű igéző kék szemekkel , hosszú vékony lábakkal rendelkezett, rövid szőkés barna haja pedig két kis csomóba fel volt kötve a feje tetején. A másik lányt szemügyre se tudtam venni. Amint belépett az ajtón hozzám rohant, majd ölelgetni és sírni kezdett. Nem tudtam ezt mire vélni.

- Bocsi, csak elragadtak az érzelmek. Féltem, hogy soha nem kerülsz elő.   –Szabadkozott, majd szemeit törölgetve hátrébb lépett.
Ekkor tudtam csak igazán szemügyre venni. Hosszú sötétbarna haja kócosan, rendezetlenül állt. Pólója gyűrött, szemei kialvatlanok voltak.  Pont mint aki, aki egy kórházban aludt!
- Na mi van? Nem láttál még fehér embert? – nevetett a szőke hajú lány majd ő is megölelt.
-De. –mosolyogtam vissza, de ez a mosoly feleannyira se volt őszinte mint az övé.

- Ashley! – Szólt rá kuncogva a hölgy aki mellett ébredtem .

Szóval Ashleynek hívják, de ezzel se vagyok sokkal előbbre. Nem tudom kik ezek. Lehet tudnom kéne, de nem tudom. Mekkora szerencsétlenség vagyok már..

Hirtelen egy férfi jött be a szobába. Sima fehér ing, kék farmer. Rövid fekete haj, tüzes tekintet. 

- Azonnal jöttem amint szóltak, hogy fent vagy. Jól vagy? –végig simította fejem, majd rám nézett.

- Olyan vagy mint aki szellemet lát. Minden rendben? – kérdezte.
Most mégis mit mondjak? Nem tudok rájönni kik ők, de ha elmondom mi a helyzet, hogy nem a nevüket nem tudom, hanem azt se kik ők és egyáltalán hozzám tartoznak-e?

- Hagyd, csak fáradt. Az orvosok szerint kimerült, kiszáradt. –szólalt fel ismét a fekete hajú nő s közben kezeit összefonta.
- Majd otthon kipihened magad és minden rendben lesz, elmegyünk moziba és miattam még horrort is nézhetünk.
A hosszú hajú sírós lány csak beszélt és beszélt. Hangja egyre csak halkult és percek múlva már nem is rá figyeltem.

Haza? Hol van az, hogy haza? És kikkel? Valaki mondja már el mi történt! De hogyan mondanák? Ők se tudják. Senki se tudja. Én se!

Hirtelen kezem a szemeim elé kaptam arcomat beletemetve sírni kezdtem.
-Mi történt?? Mi a baj?? – kérdezték szinte egyszerre. 

Riadt arcuk engem is megijesztett, de nem folytathattam ezt tovább.. Ki kellett mondanom.

- Sajnálom, de én nem ismerem magukat… 

3. rész: Fájdalmak kereszttüzében

Ahogy kifelé rohantam az erdőből, talpam alatt ropogott a sok ág s azoknak levei, meg még ki tudja mi. Kezemmel a fülemen rohantam, már amennyire tudtam.

Ahogy a tisztás közepére, kezem óvatosan levettem fülemről, majd hallgatózni kezdtem.

Semmi beszélő fa. Semmi. Végre, csend van.

A nap kezdett felkelni, a fájdalom pedig ismét visszatérni testembe. Körbe néztem, fával volt minden tele, kivéve egy kisebb részt, az fényben úszott.
Egy ház! Akár több is. El kell jutnom oda. Lábamba iszonyatos fájdalom nyílalt mikor megpróbáltam elindulni, fejem lehajtottam, de féltem attól amit ott lent látok. Hatalmas seb tátongott bal combomon, tele mindenféle szeméttel, óvatosan megpróbáltam megérinteni, és igyekeztem kiszedni a beleragadt mocskokat.
Ezt vajon én okoztam előbb? Vagy más? De ki az a más? Ki tette ezt és a legfontosabb, miért? Miért?  Miért csak ennyi ruha van rajtam? Mi történt? Annyi kérdés melyre nincs válasz.

- Miért?? Mi rosszat tettem?? Valaki mondja már meg! Segítség!!

Kiabáltam, de természetesen senki nem hallotta. Egyedül vagyok, félek. Nem tudom milyen hely ez, azok az odvas öreg fák vajon hogyan suttognak? Vajon mi történt volna akkor, ha ott maradok közöttük?  Kicsi vágyat éreztem aziránt, hogy visszamenjek oda ahonnét előbb fülemet befogva s lábaimat nem kímélve elrohantam. De még mielőtt a kíváncsiság elragadott volna, elindultam a fények sokasága felé. Nem hagyhattam, hogy a fájdalom eluralkodjon rajtam és megállítson abban, hogy..  Miben is? Nem tudom hova igyekezek, azt se tudom hova menjek. Nem tudom mit tegyek. Semmit se tudok!

Minél többet léptem annál inkább nőtt a fájdalom a lábaimban.

Gondolatok ezrei szaladtak át a fejemben, mégis egy dolog volt ami nem hagyott nyugtot. Azok a fák, nem ez most a legfontosabb mégis csak erre tudtam már figyelni.
Hiába törtem a fejem azon, hogy ki vagyok és honnét jöttem , nem jutok előbbre. Semmi emlék.

Ahogy a nap egyre jobban feljebb ment az égbolton annál barátságosabbnak tűnt a táj, mégis a hideg kirázott tőle. 

Hirtelen lüktető fájdalmat éreztem tarkómban, testemet kezdte elhagyni minden erő. A földre rogytam, fejemet fogtam hátha ezzel tudom enyhíteni a mérhetetlen fájdalmat. Megpróbáltam felállni, de nem sikerült. Arcomat kezembe temettem és erőt gyűjtöttem.

Gyerünk! Már nincs messze, pár száz méter. Kibírod, feltudsz állni. Hitegettem magam, persze hiába.

Egy idő után feladtam a lehetetlent és elfeküdtem.

- Valaki..                                             

Egy halk, de annál kétségbeesettebb utolsó hangot sikerült magamból kicsikarnom, mielőtt lassan félve,de becsuktam szemem..

2. rész: Árnyak susogása

Pár perc után odakúsztam egy fához, összes erőmet összeszedve felálltam, nem törődve a testem minden pontjába irányuló fájdalommal. Egyre feljebb és feljebb tettem kezeimet a faágak között, tulajdonképpen a fájdalom kezdett csillapodni a hátamban. Lábaim remegtek, karjaimmal körbefontam a fát és újra sírni kezdtem. Nem tudtam miért, de sírtam és próbáltam az emlékeim közt találni valamit, hogy ki is vagyok. De nem volt mi között kutatni. Vértől és portól koszos fejem felemeltem, az eget szemléltem.

Minden olyan sötét és elhagyatott. Talán még állatok se merészkednek ide, de én mégis itt vagyok. Csak tudnám miért és hogyan. Rettenetesen szédültem, fejem ismét lehajtottam és még erősebben kezdtem szorítani a fát, mintha azon múlott volna az életem. 

Élet.milyen értéktelen lett hirtelen ez a szó. Vajon ezelőtt mit tükrözhetett? Hol éltem? Hogyan, és a legfontosabb kikkel? Újabb könnycseppek, de már nem volt az a rettenetes szédülés. Elkezdtem végigmérni a kárt testemen. Tele voltam sebekkel, karcolásokkal, egypárat most szereztem. Nem láttam rendesen, de mintha egy jókora seb tátongott volna a bal combomon, de nem éreztem fájdalmat, így nem törődtem vele.

Lassan megpróbáltam súlyomból egyre többet ráhelyezni a lábamra és nem a fára támaszkodni. Ahhoz képest, hogy előbb kapaszkodás nélkül majdnem összeestem ez haladás. Egyik kezemet még mindig a faágán tartottam, másikkal viszont igyekeztem kiegyensúlyozni magam. Lábaimat egymás után tettem, bal-jobb bal-jobb, emlékeztettem magam. Fától fáig haladtam, pár perc séta után már segítség nélkül is sikerült a levelek között gázolnom. Minden egyes lépéssel közelebb lettem egy olyan dologhoz, amiről nem tudtam mi az. Csak az lebegett szemeimet előtt, hogy eltűnjek innen.

Míg remegve botladoztam a fák ijesztő árnyai körbefontak, és nekem suttogtak. Megálltam egy pillanatra, majd körbenéztem.  Minden egyes fát és azoknak árnyékét végigmértem. Biztos valaki szórakozik..

Újra és újra. Nem lehetett érteni a szavakat, csak, hogy nekem szólnak. Felkaptam fejem, majd a holdra néztem és üvöltözni kezdtem.
- Ki van ott?? Miért szórakozik velem?? Segítsen! Hallja?? Segítség.. – de erőtlen kiabálásomra semmilyen válasz nem érkezett.  Kezeim remegtek, könnyeim pedig úja utat törtek maguknak, de  ügyet sem vetve arra, hogy merre  rohanok, elindultam. Talán a félelem vezérelt. Újra hallottam valamit, a fejem majdnem széthasadt és egyre jobban kezdett bebizonyosodni, hogy a fák súgnak. Azok  a fák amikbe előbb még belekapaszkodva próbáltam magamon segíteni, most üldöznek..

Kezem a fülemre tapasztottam. Nem akartam hallani az értelmetlen szavaikat, de azok egyre hangosabbak lett.

Már nem törődtem a fájdalommal ami a testemet feszítette, nem érdekelt a hiányos öltözetem és az se, hogy mire lépek,csak ki kellett jutnom. El kellett tűnnöm!  

Nem sokkal később a távolban megpillantottam egy tisztást. Egy tisztást ahol nincsenek fák… 

                                               

1. rész : Ébredés

Mik ezek a hangok? Hol vagyok?
Teljes sötétségben ül az erdő, s egy-két csillag felragyog néha az égbolton, de a felhők megnehezítik a dolgukat és helyet nem hagyva nekik gyülekeznek, mintha valami összeesküvésre készülnének. A legrosszabb ebben az egészben, hogy nem emlékszem arra mi történt velem. Velem? Egyáltalán...
- Nem! Nem! A nevemet csak tudom, csak félek. Nem felejthettem el! - kezdtem kiabálni a fák között. Nem érdekelt ki hallja az se, hogy lehet egy egész falu hallja mit kiabálok. Ha az ember nincs tisztában a kilétével, nem tudja izgatni a körülötte élők véleménye.

Ahogyan ott ültem a fákat kezdtem nézni, mennyire félelmetesek tudnak lenni ha csak a néha előbukkanó Holdfény ad nekik egy kis világosságot. 
De tényleg, ki lehetek én? Valami rosszat tettem, hogy az erdő közepén heverek? Ez egy büntetés? Azt se tudom merre induljak. Mindenem hasogat, fázok. Könnycseppek gyülekeznek a szememben, ajkaim remegnek, segítségért kiáltanak, de süket fülekre találnak.
- Senki nincs itt? Valaki segítsen! Segítség! Egyedül vagyok! Valaki...

Halk zokogásba kezdek, ahogy a könnyeim finoman végigcsúsznak az arcomon, fájdalom hasít a szemem alá. Éles, maró érzés. Kezemmel óvatosan odanyúlok. Vér és sebek borítják az arcomat.