5. rész: A döbbenet fokozódik.

- Mi? Ezt, hogy érted?? – szemeik tágra nyíltak, szájuk tátva maradt, majd az arcomat kezdték felkutatni,nézésükből (még könnyes szemeimmel is) arra tudtam következtetni, hogy nem értik. Nem tudják hova tenni azokat a szavakat amik pár másodperce  hagyták el számat.
- Nem ismerem magukat. – Súgtam félve.
- Na jó. Hagyd ezt abba! – nevetett a hosszú lábú pamacsos lány, akarom mondani Ashley és szemeivel rám kacsintott.
Felnéztem majd könnyeimmel küszködve, remegő ajkakkal próbáltam valamit mondani, bármit. Akármit, de nem sikerült. Egy értelmes szó se hagyta el torkomat, a fájdalom viszont nőtt. Kívül, belül.

- Ugye tudod, hogy ez rossz vicc? – Bámult rám az kinek kezei az arcomat érintették nem olyan rég. Próbálta meglepettségét leplezni, de könnycseppek gyülekeztek szeme sarkában.
- Én.. – de nem tudtam mondatom befejezni, elcsuklott a hangom és ismét sírni kezdtem. Kezeimmel a takarót szorítottam, mintha az bármit is javítana a helyzetemen.

A körülöttem állók megfagyva néztek rám, mint akik egy hullát néznek. Talán nem is lenne most baj ha az lennék. –Gondoltam, majd megzavartak mindannyiunkat. Nyílt az ajtó, de rajtam kívül senkit nem érdekelt, egyedül én fordultam arra és néztem rá a kissé kopaszodó, fehér köpenyes egyénre.
- Elnézést- állt oda mellém, majd folytatta – nem szeretnék zavarni, csak érdeklődni szeretnék Hayley állapota iránt, a nővérek mondták, hogy felébredt. – mondta s halvány mosolyt festett szájasarkába s körbetekintett. Látta a megdöbbent arcokat és úgy festett Ő már ismeri megdöbbenésük okát. Hayley? Az talán én lennék?Persze. Ki más állapotáról érdeklődne, mikor egyedül vagyok ebben a hatalmas szobában? Senki más nincs itt aki az ágyban feküdne. Helye se lenne. 1 ágy van, azt is én ’bérlem”.
 - Doktor úr - szólt a férfi majd lesütötte szemeit, láttam rajt, hogy keresi a szavakat, de azok sehol nincsenek.  Rám nézett miközben a könnyeimet próbáltam letörölni arcomról, a sebek viszont ezt eléggé megnehezítették.
- Nézzék Hayleyt mint tudják a falutól nem messze eső elhagyott ösvényről hoztuk be, eszméletlen állapotba és mint már gondolom azt maguk is tapasztalták, egy, a fejéremért erős ütéstől súlyos amnézia alakult ki nála.
- Soha többet nem fog emlékezni  a múltjára? – érdeklődött, miközben kérdően nézett hatalmasra nyitott szemeivel a barna hajú.
- Erre nem tudok válaszolni. Az emlékei visszatérhetnek ugyan, de hiányosak is lehetnek és az Ő különleges helyzetében egy amnézia felettébb felkavaró lehet, ezért a felépülés gyorsaságát előre nem tudhatjuk. – mondta gondterhelt hanggal és szánakozva rám tekintett.

Milyen helyzet? Miről beszél? Egyáltalán milyen ütés? Mikor? Hol? Hogyan? Lehet, hogy soha nem kapok már választ ezekre a kérdésekre?Miért vagyok én különleges helyzetben, talán nem hétköznapi, hogy valaki kisétál az erdőből vérző lábakkal és arccal, de ezért nem igénylek különösebb figyelmet.
A hangok felettem elkezdtek összefolyni ,eltompulni, egy hatalmas gombóc keletkezett torkomban. Felnéztem, próbáltam minden erőmet összeszedni, egy hangot kicsikarni magamból miközben ők ott álltak és a különböző esélyekről diskuráltak az emlékezetemmel kapcsolatban. Nehezen, de megszólaltam :
 - Milyen különleges helyzetemben? ...