3. rész: Fájdalmak kereszttüzében

Ahogy kifelé rohantam az erdőből, talpam alatt ropogott a sok ág s azoknak levei, meg még ki tudja mi. Kezemmel a fülemen rohantam, már amennyire tudtam.

Ahogy a tisztás közepére, kezem óvatosan levettem fülemről, majd hallgatózni kezdtem.

Semmi beszélő fa. Semmi. Végre, csend van.

A nap kezdett felkelni, a fájdalom pedig ismét visszatérni testembe. Körbe néztem, fával volt minden tele, kivéve egy kisebb részt, az fényben úszott.
Egy ház! Akár több is. El kell jutnom oda. Lábamba iszonyatos fájdalom nyílalt mikor megpróbáltam elindulni, fejem lehajtottam, de féltem attól amit ott lent látok. Hatalmas seb tátongott bal combomon, tele mindenféle szeméttel, óvatosan megpróbáltam megérinteni, és igyekeztem kiszedni a beleragadt mocskokat.
Ezt vajon én okoztam előbb? Vagy más? De ki az a más? Ki tette ezt és a legfontosabb, miért? Miért?  Miért csak ennyi ruha van rajtam? Mi történt? Annyi kérdés melyre nincs válasz.

- Miért?? Mi rosszat tettem?? Valaki mondja már meg! Segítség!!

Kiabáltam, de természetesen senki nem hallotta. Egyedül vagyok, félek. Nem tudom milyen hely ez, azok az odvas öreg fák vajon hogyan suttognak? Vajon mi történt volna akkor, ha ott maradok közöttük?  Kicsi vágyat éreztem aziránt, hogy visszamenjek oda ahonnét előbb fülemet befogva s lábaimat nem kímélve elrohantam. De még mielőtt a kíváncsiság elragadott volna, elindultam a fények sokasága felé. Nem hagyhattam, hogy a fájdalom eluralkodjon rajtam és megállítson abban, hogy..  Miben is? Nem tudom hova igyekezek, azt se tudom hova menjek. Nem tudom mit tegyek. Semmit se tudok!

Minél többet léptem annál inkább nőtt a fájdalom a lábaimban.

Gondolatok ezrei szaladtak át a fejemben, mégis egy dolog volt ami nem hagyott nyugtot. Azok a fák, nem ez most a legfontosabb mégis csak erre tudtam már figyelni.
Hiába törtem a fejem azon, hogy ki vagyok és honnét jöttem , nem jutok előbbre. Semmi emlék.

Ahogy a nap egyre jobban feljebb ment az égbolton annál barátságosabbnak tűnt a táj, mégis a hideg kirázott tőle. 

Hirtelen lüktető fájdalmat éreztem tarkómban, testemet kezdte elhagyni minden erő. A földre rogytam, fejemet fogtam hátha ezzel tudom enyhíteni a mérhetetlen fájdalmat. Megpróbáltam felállni, de nem sikerült. Arcomat kezembe temettem és erőt gyűjtöttem.

Gyerünk! Már nincs messze, pár száz méter. Kibírod, feltudsz állni. Hitegettem magam, persze hiába.

Egy idő után feladtam a lehetetlent és elfeküdtem.

- Valaki..                                             

Egy halk, de annál kétségbeesettebb utolsó hangot sikerült magamból kicsikarnom, mielőtt lassan félve,de becsuktam szemem..