2. rész: Árnyak susogása

Pár perc után odakúsztam egy fához, összes erőmet összeszedve felálltam, nem törődve a testem minden pontjába irányuló fájdalommal. Egyre feljebb és feljebb tettem kezeimet a faágak között, tulajdonképpen a fájdalom kezdett csillapodni a hátamban. Lábaim remegtek, karjaimmal körbefontam a fát és újra sírni kezdtem. Nem tudtam miért, de sírtam és próbáltam az emlékeim közt találni valamit, hogy ki is vagyok. De nem volt mi között kutatni. Vértől és portól koszos fejem felemeltem, az eget szemléltem.

Minden olyan sötét és elhagyatott. Talán még állatok se merészkednek ide, de én mégis itt vagyok. Csak tudnám miért és hogyan. Rettenetesen szédültem, fejem ismét lehajtottam és még erősebben kezdtem szorítani a fát, mintha azon múlott volna az életem. 

Élet.milyen értéktelen lett hirtelen ez a szó. Vajon ezelőtt mit tükrözhetett? Hol éltem? Hogyan, és a legfontosabb kikkel? Újabb könnycseppek, de már nem volt az a rettenetes szédülés. Elkezdtem végigmérni a kárt testemen. Tele voltam sebekkel, karcolásokkal, egypárat most szereztem. Nem láttam rendesen, de mintha egy jókora seb tátongott volna a bal combomon, de nem éreztem fájdalmat, így nem törődtem vele.

Lassan megpróbáltam súlyomból egyre többet ráhelyezni a lábamra és nem a fára támaszkodni. Ahhoz képest, hogy előbb kapaszkodás nélkül majdnem összeestem ez haladás. Egyik kezemet még mindig a faágán tartottam, másikkal viszont igyekeztem kiegyensúlyozni magam. Lábaimat egymás után tettem, bal-jobb bal-jobb, emlékeztettem magam. Fától fáig haladtam, pár perc séta után már segítség nélkül is sikerült a levelek között gázolnom. Minden egyes lépéssel közelebb lettem egy olyan dologhoz, amiről nem tudtam mi az. Csak az lebegett szemeimet előtt, hogy eltűnjek innen.

Míg remegve botladoztam a fák ijesztő árnyai körbefontak, és nekem suttogtak. Megálltam egy pillanatra, majd körbenéztem.  Minden egyes fát és azoknak árnyékét végigmértem. Biztos valaki szórakozik..

Újra és újra. Nem lehetett érteni a szavakat, csak, hogy nekem szólnak. Felkaptam fejem, majd a holdra néztem és üvöltözni kezdtem.
- Ki van ott?? Miért szórakozik velem?? Segítsen! Hallja?? Segítség.. – de erőtlen kiabálásomra semmilyen válasz nem érkezett.  Kezeim remegtek, könnyeim pedig úja utat törtek maguknak, de  ügyet sem vetve arra, hogy merre  rohanok, elindultam. Talán a félelem vezérelt. Újra hallottam valamit, a fejem majdnem széthasadt és egyre jobban kezdett bebizonyosodni, hogy a fák súgnak. Azok  a fák amikbe előbb még belekapaszkodva próbáltam magamon segíteni, most üldöznek..

Kezem a fülemre tapasztottam. Nem akartam hallani az értelmetlen szavaikat, de azok egyre hangosabbak lett.

Már nem törődtem a fájdalommal ami a testemet feszítette, nem érdekelt a hiányos öltözetem és az se, hogy mire lépek,csak ki kellett jutnom. El kellett tűnnöm!  

Nem sokkal később a távolban megpillantottam egy tisztást. Egy tisztást ahol nincsenek fák…